„…hála a jó Istennek, nincs semmi bajunk, egészségesek vagyunk…”- írták haza a Don partjáról hevesi honvédeink 1942 novemberének közepén. Nem telt el két hónap sem, amikor a levélírók többsége elesett a pokoli harcokban.
Emlékezzünk ma, a 76. évfordulón rájuk és a Donnál elvérzett kétszázezer fős 2. magyar hadseregre! Mi történt 1943. január 12-én?

A Don-kanyar fogalom lett, jelképe nemzeti tragédiánknak. A folyó Magyarországtól kétezer kilométerre található, Oroszországban. A Közép- orosz-hátságon alföldies részeken ered, majd sok kisebb-nagyobb kanyart alkotva, lassan éri el az Azovi-tengert. Jobb oldali partfala magasabb, a bal part sík, lapos. A nevezetes kanyar Sztorozsevoje falunál kezdődik „U” alakban, melynek Urivnál van a másik vége. A kettő közötti erősen tagolt felszínű területért folytak a legvéresebb harcok.

A Don-kanyar Uriv és Sztorozsevoje között, ahonnan január 12-én megindult az orosz támadás (Google)

 A 2. magyar hadsereget 1942-ben állították fel azzal a céllal, hogy a keleti hadszíntéren teljesítsen szolgálatot. 1942 áprilisától megindultak a katonavonatok a frontra, ahol a magyar egységek csatlakoztak a német hadtestekhez. Az orosz csapatok a Don keleti oldalán építették ki védelmi vonalukat, ahonnan megindították az ellentámadást. A nevezetes három hídfő – Uriv, Korotoljak és Scsucsje – felszámolására a magyar és német egységek nagy erőfeszítéseket tettek, de azok kudarccal végződtek. A sikertelen hídfőcsaták után a katonai vezetés szinte lehetetlen feladat elé állította a 2. magyar hadsereget azzal, hogy a Don 208 kilométeres hosszán a folyóvédelmi feladatokat magára vállalta. Az egység létszámban kevésnek bizonyult ilyen hosszú frontszakasz védelmére. Fegyverzetük elavult volt. A hadsereg élelemmel, téli ruházattal, hadianyaggal való ellátását nem tudták folyamatosan biztosítani. Mindezt tetézte a mínusz 25-30 fokos hideg. A kialakult állóháborúban a katonák dideregve, elfagyott kezekkel vártak a sorsukra.
Így jött el 1943. január 12-e, amikor 9 óra 45 perckor igen heves aknavető és tüzérségi előkészítés után megindult az urivi hídfőből háromszoros túlerejű orosz csapattámadás. A következő két napon az orosz csapatok a korotoljaki és scsucsjei hídfőből 3 km szélességben újabb támadást intéztek, mely következtében átkaroló hadműveleti állapot alakult ki.

A Don a rosztovi területen (Google)

Az S-kanyar 300 méter magasból (Google)

Sztorozsevoje mellett (Google)

Az áttörési csaták során több tízezer magyar hunyt el, vagy lett hadifogoly. Rájuk, hősi halottainkra emlékezünk.
A Don mellett harcoló hevesi katonák többségét név szerint ismerjük a forrásokból. A Heves és Vidéke c. újság többször közölte a honvédek leveleit, mint pl. 1942 novemberében:

„A havas Don partja, 1942. november 15.
Mi, honvédek Istenben bízunk, hogy nemsoká hazasegít bennünket győzelmesen és dicsőséggel szép Magyarországra, kedves családi körünkbe. Heves községből Keleten harcoló honvédek üdvözletüket küldik hozzátartozóiknak és havas Don partjáról és kérjük őket, legyenek nyugodtan, mert hála a jó Istennek, nincs semmi bajunk, egészségesen vagyunk, sokat gondolunk rájuk.”

Heves és Vidéke. 1942. november 15.

A levél aláírói, Pintér Zsigmond és bajtársainak többsége két hónap múlva, 1943. január közepén elesett a Don melletti harcokban. A helységnevek, ahol a legtöbb hevesi életét vesztette: Sztorozsevoje, Osztrogovszk, Sztarij Oszkol,  Uriv, Harkov, Novo Uszpenka.
A veszteséglistákon a következő halálokokat jelölték meg: „aknarobbanás, fejlövés, gépét lelőtték, légnyomás, bénulás, repesz, szívlövés, légitámadás, aknaszilánk”.
200 hevesi születésű katona halt hősi halált vagy tűnt el a harcok és a visszavonulás forgatagában. Volt olyan édesanya – Malinóczki Erzsébet és Meiszter Etel - aki mindkét fiát elveszítette.
A háború után évtizedekig szinte szó sem eshetett az eltűnt és hadifogságban maradt hozzátartozókról. Otthon, családi körben gondoltak a távolban maradt szeretteikre.
A rendszerváltás idején minden település igyekezett emlékművet állítani.
Hevesen 1993-ban avatták fel a 2. világháború áldozatainak emlékművét.  A márványtáblák őrzik a doni áldozatok neveit is.

 „Aludjatok, ti áldott hőseink, pihenj te néma hadsereg!
Ringasson békén a távoli rög, s ne bántson könny, mely értetek pereg.
Aludjatok csak Don menti holtak, folyó mentén szunnyadó bakák,
Aludjatok csak, néma szent hadak, pihenni édes, pihenni jó,
S nyugtasson a Donnak zúgása, mint a Tisza folyó.”

 (Dr. Zempléni Miklós: A boldog szunnyadókhoz)

Az 1920-as évek helyi folyóirataiban rendszeresen találunk gúnyverseket, melyek egy-egy közéleti  visszásságra, hibára hívták fel a figyelmet. Alkotója látszólag tréfált, de ugyanakkor erős kritikát fogalmazott meg olyan dolgokról, melyek körülményeit akkor mindenki ismerte, így a strófák írója a közvélemény hangját szólaltatta meg az újságban. Önmagát név szerint nem nevezte meg, legfeljebb így: "pengeti Sebestyén". 
1925-ben a Hevesi Járás c. folyóirat 21. számában jelent meg tollából a következő versike:

Hevesi strófák 

Hallották már Önök kérem,
Hevesen épült a múlt évben
A második házon emelet
Az elsőben a rabok éltek
Talán azért, hogy a kék éghez
Így közelebb kerüljenek. 

A második nem rokon ezzel
A rács helyett – festett üveggel
Van ellátva az ablaka
Belől nincs hideg és sötét
És hogy el ne felejtsék nevét
„Kövekből” van rakva fala. 

A harmadik csak most épül
Nem búzából, de házbérből
S ha elkészül, úgy mondják
„Éljen soká János diák!”
Dínom, dánom, sub, subb.

A szatirikus vers értelmében Hevesen az első emeletes ház a börtön épülete volt. Nem tudjuk pontosan, mikor épült, csak annyit, hogy a mellette álló Járásbírósághoz tartozott. A  Baross Gábor utcában álló épület az utóbbi évekig Gyermekkönyvtárként funkcionált, jelenleg üres. 
A strófa szerinti második emeletes házról annyit tudunk, hogy fala "Kövekből" van rakva, és "búzából" épült. A történeti adatok szerint építtetője Köves Béla gabonabizományos volt. 
A harmadik emeletes ház - mely házbérből épül - pontosabb adatok hiányában még azonosítatlan.                                                                                                         
A régi börtön, a strófák szerint Heves első emeletes háza.Fotó: Gy. Gömöri Ilona 1993.

A Köves-ház, melyet Köves Béla gabonabizományos épített, a második emeletes ház. Képeslap 1940-es évek.

Hogyan mulattak a hevesi emberek szilveszterkor két emberöltőnyi idővel ezelőtt?

A vidám estet maguknak szervezték meg egyesületi keretek között. Szinte mindenki beletartozott valamelyik „civil szervezetbe” társadalmi helyzetétől, foglalkozásától függően. Rendszeresen tartottak szilveszteri bált a Brieger-kocsmában, a Gazdakörben és a Polgári Olvasókörben is.

1931-ben a Heves és Vidéke hetilap részletesen tudósított a rendezvényről. A mulatságon részt vettek a helyi közélet képviselői, sőt, a közönség szórakoztatásában is részt vállaltak.
A konferanszié szerepét Székely Miklós állatorvos töltötte be. Demény Dezső tanár kuplékat énekelt. Mezey Andor asztalosmester és más iparosok rövid tréfákat adtak elő, mai szóhasználattal sztendápoztak. Mindehhez Hevesi József kántor és nótaszerző zongorázott.
A színjátszó kör – akkori nevükön Műkedvelők Társasága – színdarabot adott elő, melyben szintén közismert hevesiek szerepeltek: Dr. Krausz Lajos, Pártos Manci, Székely Kató, Blumenthal René és még legalább húszan.

Kiemelkedő szerepe volt a helyi kultúrában az Iparos Ifjak Legényegyletének. 1931 szilveszterén a Próbaházasság c. vígjátékot mutatták be a Kultúrházban.

1939-ben a Kaszinóban (ma Polgármesteri Hivatal étkezdéje) rendeztek kartonbált.

Mit jelent a kartonbál elnevezés? A rendezők tekintettel voltak az általános szegénységre, hogy a hölgyeknek nem telik drága báli ruhákra. Így kartonbálnak nevezték az eseményt, arra utalva, hogy olcsó, karton anyagú ruha az elvárt öltözet. A fennmaradt meghívó szerint az ételt-italt cukrászda és büfé, a talpalávalót Rigó Feri és cigányzenekara szolgáltatta. A bál egyik fő attrakciója lehetett a malacsorsolás.

 Az Úrikaszinó épülete az 1930-as években és napjainkban                                           

Heves katolikus lakosságának többsége az év utolsó napján részt vett a templomi hálaadáson, és csak azután kezdődhetett a mulatozás. A vallási előírásokat igyekeztek ezen a napon is betartani. Például 1937-ben, amikor Szilveszter napja éppen péntekre, böjt napjára esett, a plébános írásos engedélyt kért az egri érsektől az „abstinentia felfüggesztésére”.

A szilveszterezők a mindennapi súlyos gondokat (gazdasági válság, kezdődő világháború) próbálták feledtetni a könnyed hangvételű dalokkal, mint ahogyan a korabeli slágerben halljuk:

 „Becsípve mentem haza, 

úgy fél kilenckor hajnaltájt

És álmomban kilenc kis kacsa

dalolva ágyam mellé állt….

(Weygand Tibor. Egy kíváncsi kacsa..)

A karácsony és újév közötti időszak általánosan a pihenés ideje, iskolaszünettel, munkaszünettel, csábító wellness-ajánlatok tömegével. Pihenünk és talán eszünkbe sem jut, hogy a „két ünnep köze” egy naptárreformnak köszönhető, melyet 436 évvel ezelőtt vezettek be.

Régen ezt a nyugalmi időszakot „két karácsony közének” nevezték, mely december 25-től január 1-ig tartott, nagykarácsonytól kiskarácsonyig.

Miért a két karácsony elnevezés? Mert az év december 25-én kezdődött egészen a 16. századig.  A téli napfordulóhoz kötődően ez a nap volt a legyőzhetetlen nap ünnepe, majd az egyház Jézus Krisztus földi születésének napját jelölte meg ebben az időpontban.  A január elsejei évkezdet 1582-től terjedt el, amikor Gergely-pápa megreformálta a naptárt. Az áttérés nagyon lassan ment végbe, ezért újévi szokásaink sokáig a karácsony napjához kapcsolódtak. A néphagyományban nagykarácsonynak nevezték ezt a napot, szemben az újévvel, amelynek kevésbé fontos szerepét jelzi kiskarácsony elnevezése.

(forrás: sokszinuvidek.24.hu)

December hava – főként a téli napfordulóhoz kötődően – tele volt, és ha figyelünk rá, ma is tele lehet mágikus, varázsló szokásokkal, melynek eredetét alig tudjuk.

Gondolnánk-e, hogy a nap-arcú vagy a szarvas alakú díszeink, a feldíszített fa mind a kereszténység előtti korba vezetnek? Fényeket gyújtunk, fát díszítünk, ajándékozunk. A gonoszt fokhagymával űzzük el, almát eszünk, hogy egészségesek maradjunk. Mákot, babot fogyasztunk, hogy mindenből sok legyen. Praktikákat végzünk, mágikus cselekedeteket, mellyel a család szerencséjét, esetleg az állatok termékenységét kívánjuk előidézni.

„Varázslásaink” többnyire nem tudatos tevékenységek, inkább olyan szokáselemek, melyeknek ugyan nem keressük eredetét, mégis évezredek alatt belénk rögződtek. 

Nagykarácsonytól Kiskarácsonyig Dél-Hevesben

A mágikus cselekmények folytatódtak december 26. után is. A karácsonyi asztal morzsáját összegyűjtötték, a tyúkoknak adták egy abroncsba szórva, hogy bőven tojjanak a következő évben. Az ünnepi asztalt nem szedték szét – fenntartva a szent időszak folytonosságát – csak újév után.

Mivel a téli éjszakák nagyon hosszúak voltak, úgy gondolták, nagy erejük van az ártó, gonosz hatalmaknak, mely ellen védekezni kell.  Veszélyes időszak, melyben a rosszak árthatnak, a halottak visszajárhatnak. A rontástól különösen óvakodni kell. Több tilalom volt ezekre a napokra, mint pl. nem szabad mosni. 

Az év utolsó napján, szilveszterkor a gonoszt hangoskodással, zajjal igyekeztek elűzni. Hevesen több bált is tartottak. A hevesi földes gazdák a Gazdakörben, az iparosok a Polgári Olvasókörben jöttek össze. A Kaszinóban a hivatalnokok, ügyvédek, orvosok találkoztak, megfogadták a hevesi cigányzenekart, úgy mulattak.

Újév napján – kiskarácsonykor – újra nagyobb hangsúlyt kapnak a varázslások. A kimondott szó mágikus hatásában bízva régen ezen a napon felkeresték a rokonok egymást jókívánságokkal. A következő köszöntőt Hevesen jegyezték fel:

„Eldöcögött már az óév szekere

Az elmúlt szekér sok-sok gonddal volt tele.

Pusztuljon hát, nyikorogjon zörögve,

Búját-baját felejtse el örökre.

Ezt kívánom ezen újév reggelén

Ez az újév legyen boldog és mesés

Kis házunkat kerülje el a bánat,

Adjon Isten minden jót a családnak!” 

Tarnamérán a kondás és a csordás ezen a napon elment azokhoz a házakhoz, ahonnan marha vagy disznó járt ki a legelőre. Hátukon szűr volt, egyik kezükben vesszőnyaláb, másikban egy korsó. A köszöntő elmondása után koccintottak a gazdával, aki megjutalmazta őket. A vesszőt hátrahagyták, a kapott bort beleöntötték a korsóba, az ennivalót tarisznyába tették.  Így hangzott a köszöntő: 

„Legyen hála Jézusnak

Hogy meghagyta érni ezt a szent napot.

Tartsa meg Jézus a gazdát

Családjával, jószágaival.

Adjon az isten bort, búzát és békességet,

Országunkban megmaradást

Kismalacot nyolcat, tízet

A gazdasszonynak csirkét, tyúkot, ötvenet, százat

Jó hízókat, sok apróságot!”

A köszöntővers jól érzékelteti a karácsony és az újév szoros kapcsolatát, kettősségét, a keresztény és az ősi pogány évkezdő hagyományok egymásra rétegződését.

Az újévkor elkészített ételek is az év bőségét, szerencséjét kívánták biztosítani. Lencselevest, kukoricát főztek, hogy sok pénzük legyen. Rétest nyújtottak és sütöttek, hogy hosszú legyen az életük. Disznóhúsból főztek, mert az "befelé túrja" a szerencsét.

Amikor boldog újévet, sok szerencsét, áldást, békességet kívánunk egymásnak, a szómágia eszközével élünk, hiszen a kimondott szó erejével a jövőt igyekszünk pozitív irányba befolyásolni.

A „két ünnep köze” mágikus időszak, amikor minden energiát igyekszünk pozitív irányba mozdítani. Testünket pihenéssel – akár wellnessel – lelkünket szeretettel, nyugalommal töltjük fel. Igyekszünk a rosszat távol tartani, a jövőt pedig minden eszközzel jó irányba terelni. Örülünk a Fény, a Nap, Jézus Krisztus megszületésének, mert az örökké újnak induló új életet látjuk bennük.

Publikáció: Gy. Gömöri Ilona: Karácsony a Győzhetetlen Nap, a Csodafiúszarvas, avagy Jézus Krisztus ünnepe. Hevesi Tükör 2011. december

"Él, mint Marci Hevesen" - mondják arra, aki könnyen boldogul, jól él, vidáman telnek napjai. A szóláshasonlat lokális jellegű, de  általánosan ismert az egész országban. 

Alapja egy hajdani esemény, történet lehet, mely fokozatosan elhomályosult, de az általánosított megállapítás szóláshasonlat formájában fennmaradt. Eredetére vonatkozóan több történet, variáció keletkezett. Ezek egy része napjainkban is él, sőt alakulásuk, bővülésük folyamata a szemünk előtt játszódó jelenség. 

A szólás első említése 1851-ből ismert Erdélyi János közmondás-gyűjteményéből, ahol „Éldegél, mint Marci Hevesen” formában jelent meg. Az értelmezését célzó helyi anekdoták mintegy 70 éve ismertek. A lehetséges magyarázatok különböző szerepekkel ruházzák fel Marcit. Gyűjtésem idején, 2010-2011-ben a szájhagyomány ötféle Marci-történetet ismert, melyekben a főhős egyszer csavargó, máskor elszegényedett zsidó ember, Forgó Márton cipészmester, Szedlák Márton gazdálkodó, lusta nemesifjú vagy Krausz Mór zsidó kereskedő. 

Az írott forrásokban fennmaradt korábbi adatok szerint Marci lehet Szent Márton (a hevesi templom védőszentje), Zöld Marci betyárvezér vagy Rosenfeld Márton zsidó kereskedő.

A variánsokat az kapcsolja össze, hogy a bennük szereplő Marci-alakok jellegzetes helyi karakterek, akik egyben különböző társadalmi rétegeket jelenítenek meg. Mondhatjuk, hogy Heves korabeli sokrétű társadalmának különböző rétegei, foglalkozási ágai megteremtették a saját "Marcijukat", vagyis saját képükre formálták a hagyományt. 

A szólás más értelmezése annak erotikus tartalmát emeli ki, mely szerint Marci a férfiasság, a heves pedig (köznévként) a nőiség kifejezője.

A variánsok létrejöttére és alakulására a folklór általános jellemzői vonatkoznak: közösségi jelleg, a hagyományozódás és a szerzőtlenség.

Az anekdota-változatokban megjelennek Heves város múltjának, mindennapi életének fontos jellemzői: a hevesi dinnye, a nemes családok és kúriáik, a Zöldhordó vendéglő, stb.

A helyi írott források és sajtótermékek között először 1935-ben jelent meg a szóláshasonlat. Ekkor készült róla egy nóta a „Nem él jobban Marci a Hevesen” címmel,  melynek zenéjét Hevesi József szerezte, szövegét Víg György írta. Csárdásuk első díjat nyert a Rádió Újság 1935. évi Magyar nóta – pályázatán. Hevesi József kántor, karnagy és nótaszerző volt egy személyben, akinek családja négy generáció óta töltötte be a Hevesi Római Katolikus Egyházközség kántori tisztségét. Karnagyként a Hevesi Dalegylet vezetője volt. A nóta Hevesi József kéziratos kottái között maradt fenn.

A szólást és Marci alakját a helyi civil szervezetek „keltették életre” azzal a céllal, hogy a város kulturális hagyományaként Heves arculatának része legyen.  2008 óta hagyományőrző nap keretében Marcit választanak, aki a civilek képviselőjeként, „ispáni” rangot viselhet egy évig. Marci figurális ábrázolásaként ember nagyságúnál nagyobb bábu készült, mely minden Marci-rendezvény résztvevője. Alakja a város sajátos kulturális kincsévé vált, beépült a város arculatába.

A Marci-választás győztese, Janosek Antal Márton

Marci neve változatos formákban jelen van a város életében: utcanévként, kereskedelmi üzlet neveként, programsorozatok és sportversenyek címeként. Nóták, versek, kortesdalok születnek Marciról. Jelen van a hivatásos művészek alkotásaiban is, megjelenik irodalmi műben, zenében, sőt tárgyiasulva is, a Marci-karaktert látványban is megjelenítve.  A nevet felhasználja a turizmus és vendéglátás, valamint a kereskedelem is: ajándéktárgyak, ételfajták készülnek a szólásra alapozva.

A szólás formai és jelentésbeli tekintetben is alakul, változik napjainkban is. A változás egyik iránya a „köznevesülés” felé mutat: a „marci hevesen” szókapcsolatot egybetartozó fogalomként használva, mely önálló formában is képes felidézni a teljes eredeti szólást.

A Marci-hagyomány olyan folklór-jelenség, mely napjainkban is folytonosan változik, és mind tartalmilag, mind formailag bővül. A szólás értelmezéséhez kötődő variációk sora nem zárult le, a következő évek a hagyomány folyamatos újrateremtésének lehetőségét hordozzák.

Hagyományőrző Civil Nap plakátja 2011-ben

Publikációk:

-  Gy. Gömöri Ilona: Marci Hevesen.  Egy helyi szólás folklorisztikus hagyományai.  Agria – Az Egri Múzeum Évkönyve – Annales Musei Agriensis  B. Gál Edit – Veres Gábor szerk.  Agria 47. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis. 2011. 

- Gy. Gömöri Ilona: Él, mint Marci Hevesen. A szóláshasonlat értelmezéseinek történeti háttere és folklorisztikus hagyományai Heves városában. Heves, 2011.

Heves város legrégibb közterületi szobrát a város főterén, a római katolikus templom mellett találjuk. Talapzatán ott a felirat, mely szerint 1768-ban állították. Eszerint 250 éve áll ott arra hivatva, hogy védje az úton járókat. Hozzá fordultak az emberek segítségért, ha pl. árvíz ellen imádkoztak,  hideglelős betegségben szenvedtek, vagy akiket gyaláztak és hírnevüket akarták megvédeni, de azok is, akik szemérmességük miatt a gyónásban nem merték vétküket megvallani. 

A hevesi szobor állíttatásának körülményeit egy fundációs okiratból tudjuk, amit az esemény után 45 évvel készítettek a város vezetői.

Eszerint:„az Hevessi Piatzon Kell József lakostársunk, a melly sz. János Nepomuczénus képet 1768 Esztendőben felállított, és semmi fundust nem hagyott fentartására, mivel pedig a Város különös tisztelettel viseltetik azon nagy Szenthez, kötelezzük magunkat, hogy állandóképpen fel fogjuk tartani, és ha valami hiba fog benne esni; hellyre fogjuk állítani. Hevess 15a Mártii Ao 1813. Hevess Mező Városának Biráji és Közönséges Lakossal". 

Forrás: Egri Főegyházmegyei Levéltár Canonica Visitatio Heves N.IX.1813.

A dokumentumból megismerjük Kell József, az állíttató nevét, de magát az alkotót és származási helyét nem.
Állíttatásának okát keresve nem találunk egyértelmű magyarázatot. Nem út, nem is híd mellé épült, mint más településeken gyakori. Talán meg kell elégednünk annyival, hogy a barokk korban felvirágzó óriási Nepomuki-kultusz részeként, a védőszent tiszteletére létesítették. De nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy kultusza az ország más részein is a német lakosság körében tűnt fel először. Hevesre az 1720-as évektől több hullámban német, főként téglaégető családok költöztek. A szent tisztelete feltételezhetően körükben is elterjedt. Figyelemre méltó, hogy 1767-ben egy gyermeket, kinek anyja Barbara Rottenstain, Joannem Nepomucenum-nak, Nepomuki Jánosnak keresztelnek. Nem lehetetlen, hogy az állíttató is a helyi németség körébe tartozott, de ez még további kutatásra vár.

A szobor lépcsőzetes magas pilléren állt. A pillér előoldalán az 1768-as évszám látható. A megyei műemléki topográfia leírása szerint „anyaga homokkő. A szobor többszörösen átmázolt. Életnagyságnál kisebb, jobbjában keresztet tart. Primitív, falusias munka".

De mitől egyedi ez a szobor, és miért tartja papi fövegét, birétumát a kezében? A szentet többnyire a fövegével a fején ábrázolták, kissé merevebb testtartással. Arcvonásait általában nem dolgozták ki. 
Ezzel ellentétben a hevesi szobor tartása laza, feje kissé balra billen. Jobbjában a feszület jóval kisebb az átlagosnál. A fövegét "fejéről levéve", a fal kezében tartja.  Köpenye alól kilógó bő ingjének széle „csipkés", mintázott. Hajából egy tincs homlokába hull. Arca emberi, barátságos. Rokonszenves, népiesen jámbor, „közülünk való" érzést keltő szoborként formázták meg, mintha készítője emberi minta után dolgozott volna.
A szobor állapota az 1980-as évekre annyira megromlott, hogy helyreállításáról kellett gondoskodni. 1990-ben restaurálta Szabó Péter restaurátor-művésztanár, a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanszékvezetője, majd védelem céljából a templomban helyezték el. Másolatát Szőnyi Endre szobrászművész készítette el, melyet a felújított talapzaton, eredeti helyén állítottak fel. Ünnepélyes felavatására 2000. augusztus 20-án került sor.

A szobor állíttatása óta eltelt kétszázötven év.  A város mindeddig megtette vállalt kötelességét, megőrizte és felújította a hevesiek  "Szent Jánoskáját". 

Publikáció helye:

Gömöri Ilo­na, Gy.:  Út men­ti ke­resz­tek, kegy­szob­rok, fal­ifülkék He­ve­sen és ha­tá­rá­ban. Agria 36. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2000)  347–384. p.

https://library.hungaricana.hu

István Éva

Corvin-közi felkelő, a szovjet támadás áldozata

István Éva fényképét testvére, István Mária adta át kutatásaimhoz 2016-ban, Hevesen.

A fiatal, mosolygós lány sorsa szíven ütött: 22 évesen veszítette életét a tarjáni ütközetben.

Született Szentendrén 1934. 07. 18-án

Életét vesztette: Tarján községben, Petőfi tér 1956. 11. 09-én

István Éva családja hevesi származású. Azért született Szentendrén, mert szülei dinnyések voltak, azon a nyáron éppen ott tartózkodtak.

Az ötvenes évek elején, a hevesi Tanácsházán (ma a Helytörténeti Gyűjtemény épülete) állt alkalmazásban, majd Budapestre költözött, ahol villamosvezető lett.

A Corvin-közi felkelők közé tartozott. November 4. után, amikor a szovjet támadás miatt mintegy 350 fős csoportjuk áttette bázishelyét a Víg utcába, ő is velük tartott. Innen november 6-án éjfél előtt elindultak azzal a céllal, hogy elérjék az osztrák határt. Dunakeszin, Szentendrén és Dorogon át Tarjánig jutottak. Itt november 9-én kora délután váratlanul szovjet harckocsikkal találták szembe magukat, akik tüzet nyitottak rájuk.

A felkelők kiugráltak a gépkocsikból és igyekeztek fedezéket keresni. A főúton haladó harckocsiból mindkét oldal felé géppuskalövedékek röpködtek. István Éva is bemenekült egy házba. Nem tudni további részleteket, de fejlövést kapott, szemtanú véleménye szerint kispuska golyó végzett vele.  A tűzharc nem egészen egy óra hosszat tartott, melyben öten elhunytak és többen megsebesültek.

Tarján község lakói 1991-ben állítottak először emlékművet a tarjáni ütközet áldozatainak a következő felirattal: „1956. november 9-én e hely közelében elesett hősök emlékére Tarján község lakói”

Az öt elhunyt nevét a temetőben II. világháborús emlékműre vésték rá. 

2016 őszén a község új emlékművet állított a korabeli eseményekhez közeli helyszínen.

A publikáció helye:

Gy. Gömöri Ilona:

A megélt történelem. Heves, 1956.

2016.

http://www.academia.edu/37740699/A_meg%C3%A9lt_t%C3%B6rt%C3%A9nelem._1956_Heves

Források és szakirodalom:

• István Mária hevesi lakos szóbeli közlése
• Eörsi László: A corvinisták a második szovjet támadás után. BESZÉLŐ folyóirat 2. évf. 11. sz. 60-61.
• AdamJ: Emlékezés Tarjánban az 55. évfordulón. Megtalálható: adamj.eoldal.hu [2016.09.10.]
• Germuska Pál – Lux Zoltán – Szakolczay Attila: A magyar forradalom és szabadságharc enciklopédiája. CD-ROM. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.
• Germuska Pál: Komárom megye. In: Szakolczay Attila (szerk.) A vidék forradalma, 1956. II. kötet. Budapest, 2006.
• Mikonya József: Tarjáni Krónika. Tarján község a történelem tükrében. (szerk. Sándor B. György) Tarján, 1992. 106.