A századforduló világa a társadalom felső rétege számára új életérzést és új igényeket hozott. A polgári, úri kultúra részévé vált nemcsak a művészetek és az olvasás iránti érdeklődés, hanem a sportolás kedvelése is. Divattá vált a sport, mint a társasági élet része. Ennek köszönhető, hogy az első egyesületek, civil szervezetek között létrejöttek a sportegyesületek is.
A korcsolyázás az 1870-es évekből jelent meg a magyar társasági életben, és néhány évtized alatt népszerűvé vált. Bár eleinte rossz szemmel nézték a nők korcsolyázását, de rövid idő alatt elfogadottá vált még vidéken is.
Hevesen a millennium évében, 1896-ban kezdődött a korcsolyázás mint a társasági alkalmak egyik formája. 1897-ben megalakult a Hevesi Korcsolyázók Egyesülete elfogadott alapszabállyal és nyilvántartott tagsággal. Létrejöttét a Kaszinó Egyesület segítette. Az egylet célját így jelölték meg: “A korcsolyázásnak, mint üdítő és mulattató testgyakorlásnak művelése és terjesztése”.
Tagjai a“hevesi intelligentia és az aranyifjúság színe-java”, tehát lényegében a polgárság felső rétege, főként a fiatalság.
A korcsolyapályát a befagyott Nyitrai-tó jelentette. Az itt lévő gödröket és kis tavat két-három évtizeddel korábban vályogvető helyként használták. Ám amikor 1884-ben úgy nyitották meg az új utcát (melyet Szerelem Alfrédről neveztek el), hogy az a központból éppen a tóhoz vezetett, a tavacska is új funkciót kapott a hevesiek életében.
A nagy körültekintéssel kialakított új utca minden ízében a polgári fejlődést tükrözte, melynek így a télen-nyáron kellemes felüdülést kínáló tó is részévé vált. Partján szívesen sétáltak, csónakáztak, fürödtek vagy korcsolyáztak.
1902 novemberében a Heves és Vidéke hetilap így tudósított a korcsolyaszezon megkezdéséről:
“A hevesi korcsolyapálya jégtükrén már zajos és élénk az élet, a kacagó párok, az ifjúság mindkét neme a legnagyobb boldogsággal hódol Halifaxnak. (…) A hölgyvilág egyes “korcsolyahabitüéi” igazán mesterien keringőznek a sima jégtükrön, graciózusan és utánozhatatlan elengantiával. Itt-ott cigányzene is élénkíti az amúgy is emelkedett hangulatot és vidám életet.”
(korcsolyahabitüé = törzsvendég a jégpályán, graciózusan = bájosan, kecsesen)
Az Egylet gondoskodott a szabályok betartásáról, a jég gondozásáról, tisztán tartásáról, a mulatságok megszervezéséről. Mindezeket a befizetett tagdíjakból fedezték.
Figyelemre méltó általános jelenség, hogy különösen a fiatal lányok körében vált népszerűvé ez a sport. Ebben szerepet játszhatott a korábbi tiltás és a korcsolyázás általános divatja. Fontos szempont, hogy a jégpálya a fiatalok számára kiváló ismerkedési alkalmat jelentett. A korcsolyázás – főként ha zene is társult mellé – a tánc, a bálok hangulatát hozta el a jégre. A gavallérok úgy suhanhattak kiválasztottjukkal, mintha épp keringőznének. A korcsolyapálya társasági alkalmai a helyi “divatbemutató” egyik színterét is jelentették, amelyre a lányok és polgárfeleségek még külön toilettet is csináltattak.
Milyen volt a korabeli korcsolya?
A korcsolyák – amelyeket az úri réteg használt – teljes egészében fémből készültek.
A legismertebb modelleknek számítottak a Halifax-típusúak, melyeket egy rugalmas kengyel benyomásával erősítettek a cipő talpához és sarkához.
A Halifax-korcsolya bemutatása a Vasárnapi Újságban 1887.
A márka egyik fajtája volt az “Excelsior Halifax”, melyet úgy emlegettek: “mindenki korcsolyája”. Népszerűségét annak köszönhette, hogy a korábbi változatoknál alacsonyabb és szélesebb volt a pengéje, így nagy stabilitást adott, öt éves kortól hatvan éves korig ajánlották használatát. A korcsolyákat fokozatosan tökéletesítették. Nagy könnyebbséget adott viselőinek, amikor a Halifax-rendszerű fémkorcsolyákat felváltotta a vékony pengéjű acélkorcsolya.
A századfordulón kedvelt típusnak számított a “Columbus” - korcsolya is, melyet szíjjal erősítettek a cipőhöz. A cipőméret nagyságának megfelelően vásárolták meg.
Hirdetés a Vasárnapi Újságban
Az alsóbb társadalmi rétegek ifjai, gyermekei is kedvelték a jeget, de nem törekedtek arra, hogy a Korcsolyázók Egyletének eseményein részt vegyenek, más alkalmakkor vagy más helyen kerestek maguknak szórakozást.
Fémkorcsolyájuk feltehetően nem volt, így az évszázados hagyomány szerint csontkorcsolyát (irongát), vagy egy élesre faragott, éllel ellátott fadarabot kötöttek a cipőjükre és egy szöges végű bottal lökték magukat lendületbe. Ezzel a módszerrel csak egyenesen tudtak haladni, nem lehetett irányt változtatni. Így gyakoribb volt, hogy egyszerűen csak csúszkáltak, “sinkóztak” a jégen.
A Hevesi Korcsolyázók Egyesülete alig több, mint tíz évig működött, az 1910-es évekből már nincsenek adatok a szervezet létezéséről. Ám e rövid idő alatt is a helyi társasági élet fontos tényezőivé váltak.
Gy. Gömöri Ilona
2024.01.22.
Források:
- Heves és Vidéke hetilap cikkei 1902-1911
- Vasárnapi Újság 1887; 1890.
- Heves Megyei Levéltár Alispáni iratok IV-404.
