Mikor lehetett először eljutni vasúton Budapesttől Kál-Kápolnáig? A vonattal való utazás lehetősége a két állomás között 1870. január 9-én jött el a közönség számára. Ekkor nyitották meg az új, Hatvan és Miskolc közötti, 115 km hosszú pályaszakaszt. A Budapesttől Hatvanig tartó szakasz már előzőleg, 1867-ben elkészült. A két útvonal teljes kiépítése után létrejött az a gerinc, melyhez a mellékvonalak csatlakozhattak. Ilyen például a Hevesen átvezető és Kisújszállásig tartó rész, mely 1886-ra épült meg. Bár a megye vasúthálózata az országos ütemtől kissé lemaradt, hamarosan a helyi infrastruktúra egyik legfontosabb elemét jelentette.
Az új közlekedési eszköz egy csapásra népszerűvé vált. Sokan igénybe vették, hiszen Kál-Kápolnáról már 2 óra 15 perc alatt Budapestre lehetett érni, a menetjegy ára pedig mindenki számára megfizethető volt.
Kál, Vasútállomás. forrás: www.vasutallomasok.hu
Természetesen kényelmetlenségek, szokatlan helyzetek mindig akadtak. Mégis a vonatozás népszerűségét jelzi, hogy beszédtémává vált, megjelent a sajtóban is. Egy korabeli elképzelt utazás viszontagságait örökítette meg humoros-szatirikus írásában Pásztor József gyöngyösi gimnáziumi tanár és újságíró. Cikke 1905 májusában jelent meg a Heves és Vidéke folyóiratban.
Írását változtatás nélkül, betűhíven idézem:
Utazásom. (Úti élményeim Budapesttől – Kál-Kápolnáig.)
A „Heves és Vidéke” eredeti tárczája. Írta: Pásztor József.
-Tessék kérem beszállani, mert két perc múlva indul a vonat! – hangzik a kalauz harsány szava.
Lesz erre sürgés-forgás, tülekedés tolakodás, süvítés-sivítás.
-129! 129! – ordítja az egyik elnyújtva. Száz-huszon-ki-lenc ! Ez az úriember tudniillik a 129-es hordár után kiabál.
-Kalauz úr, kérem szépen, a III-ik osztály már megtelve egészen. Ez meg (a kiről mondanom se kell, hogy Ábrahámot vallja ősapjául) arra számít, hogy esetleg a II. osztályon utazhatik III. osztályú jegyével.
-Kérem, ez női szakasz! – hangzik másfelől egy erélyes női hang. Ez pedig egy lompos, torzonborz-bajuszú alaknak szól, a ki a nők számára fenntartott kupéba akar beszállani. (Azért jegyzem meg erről az úrról, hogy „lompos, torzonborz-bajuszú alak”, mert ha valami elegáns, selymes-bajszú dandy volna, hát akkor mérget vennék rá, hogy nem találna visszautasításra.
De íme megszólal már a kalauz trombitája. A mozdony fütytyent s a vonat lassan megindul.
E pillanatban (mindennapos dolog) lihegve-pihegve közeleg egy nagy potrohával bíró „pasas”. Nagyokat fúj, mint valami mozdony, homlokáról meg ömlik a verejték. Háta megett egy szintén tekintélyes pocakkal rendelkező hordár üget, megrakodva mindennel, „mi szem-szájnak ingere”…pardon! ...megrakodva mindenféle podgyászszal.
De már késő. A kalauz az egyik kupé hágcsójáról leinti őket.
-Már nem lehet! – szól oda a lemaradt szerencsétlennek.
Szerencsétlennek?! No, hát azt éppen nem lehet mondani. Sőt! Szívesebben lennék a helyében (ha ugyan nem volna okom örülni annak, hogy nem jutottam én is az ő sorsára, mert hát dolgom van), mondom: inkább lennék a helyében, mint itt, a mindennemű és rendű szaggal telített, teleköpködött, „kupénak” csúfolt faházikóban. A szagegyveleg, a bűz, a füst az ember mellére száll és szinte fojtogatja. Az ember egy pár pillanatra elkábul s midőn föleszmél, arra ébred, hogy tele a ruhája szivarhamuval, valamelyik adófizető honfitársa pedig véletlenül „ippeg az melylyire pökött”. Mondom, igen „kellemes meglepetések” várják.
Ha meg az ember kinéz az ablakon „a tájak panorámájában gyönyörködni”, akkor élvez csak isteni dolgokat! Üres, sivár a táj. A vidék egyhangúságát csak imitt-amott szakítja meg valami: hol egy rozzant úgy-ahogy szalmával fedett viskó, hol meg egy csapat gyerkőc, a mely nyelvét kiöltve, háttal felénk meghajolva, kövekkel üdvözlik a vonatot.
Gyorsan repülnek egymásután a telegráfpóznák. Egyszer csak hallom ám:
-Kál-Kápolna, öt perc !
Leugrom a vonatról és hordárért kiáltok. Persze hiába! Pusztában elhangzott szó a kiabálásom. Azért hát vissza akarok rohanni kupémba. Igen ám, de nem tudom, melyik az. Lélekszakadva futkosom egyik kocsiból a másikba. De hasztalan! A kalauz pedig már sürget:
-Sietni kérem, még 2 perc !
Végre valahára rátalálok a kupémra. Összekipkedem-kapkodom holmijaimat és kidobálom őket a kocsiból, azután jó magam is lerepülök.
A vonat pedig megindul.
De most jött csak a java!
-Ifj’ úr, i-fi-júr! – hallatszik a kupéból.
Odanézek, hát – szent Isten – mit látok. Egy gatyás honpolgár ott lóbálja kezében egyik elhagyott csomagomat.
Időm nincs a gondolkodásra, mert a következő pillanatban látom, hogy röpül valami a levegőben s egy fertály-perc se telik bele és a csomagom ott van a – képemen. A hatalmas ütéstől egy kissé elkábulok, de azért látom, a mint a gatyás távdobó-bajnok búcsút int bütykős kezével a kupé ablakából.
Ledőlök az egyik kufferre és … Bizonyára ezt várja a nyájas olvasó: … „és még sokáig kísérem szememmel a távozó vonatot, csillogó könycseppel pillámon! míg végre is eltűnik a láthatáron. Dehogy. Csak ledőlök az egyik kufferre és hálát adok Istennek, hogy véget értek kínjaim!...
Gy. Gömöri Ilona 2023.04.29.
Forrás és szakirodalom:
Heves és Vidéke. Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi folyóirat 1905. május 18.
Kriston Pál: Heves megye iparosítása a dualizmus korában. Eger, 1992. Studia Agriensia
