Száz éve az Orsolya rendi iskola tanítójaként érkezett Hevesre Csizmazia Anna, akit a rendben Máter Ildefonzának neveztek. Az elsők között jött 1922-ben, és huszonhat év után, az utolsók között hagyta el a Zárda épületét.
Kutatásaim során gyakran került szóba a neve.  Ilyenkor mindig felcsillant az adatközlők szeme, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel beszéltek róla, nem hagyva el neve elől a „kedves” kifejezést. Olyan apáca és tanító, nevelő „Anya” volt egy személyben, aki életével, munkájával felmérhetetlenül sokat adott környezetének.

Életpályáját levéltári források és tanítványainak visszaemlékezései alapján állítottam össze. Magánéletének jellemzői azonban többnyire homályba vesznek, mivel magáról alig-alig beszélt valakinek, hiszen a szerzetesi élet, a fogadalom nem tette lehetővé az egyén előtérbe helyezését.

A Szent Orsolya Rend 1921-ben kért letelepedési engedélyt Hevesen. A Szmrecsányi érsek által vásárolt Bohács-telken megkezdték az Orsolya Zárda építését. 1922-ben megnyílt a Zárda. Ebben az évben érkezett meg az első négy apáca – köztük Csizmazia Anna – akik a zárdai elemi iskola tanítói lettek. Szinte kezdettől kb. 40 magántanulót is oktattak mely 1933-ban nyilvánossági jogot szerezve polgári leányiskolává alakult. Az Orsolya Zárda volt Heves első bentlakásos intézménye. Az internátusban átlagosan kb. 30 tanuló lakott.

Csizmazia Anna Erdélyben, Nagybányán született 1888-ban. Sokan voltak testvérek. Kisvárdán a Szent Orsolya-rendi Tanítóképző Intézetben tanulta a pedagógiát. Mire befejezte az iskolát, a trianoni döntés következtében lezárták a határt és nem tudott hazamenni. Így került Hevesre. Sokat sírt, mert amíg élt, nem jutott haza szülőföldjére.  Az elemi iskolában 1 – 4. osztályig, de előfordult, hogy a 6. osztályig tanított. Különösen jól tudott az egyszerű parasztlányok nyelvén beszélni. Következetes, jó tanító volt, aki a tanítás mellett különös hangsúlyt helyezett a nevelésre. A lányokat munkára, igényességre, erkölcsös életre, az illemszabályok betartására nevelte.

Heves kitelepítése idején, 1944 novemberében először a Zárda-tanyára ment, majd Tarnaszentmiklósra, ahol nagy örömmel fogadták a Hevesről odamenekült családok, tanítványok. Szót értett az orosz katonákkal is, jól tudott oroszul. Tőlük vagy az erdélyiektől többször kapott sót és élesztőt, ami óriási kincs volt akkor, mert sehol nem lehetett vásárolni.

1945 tavaszán együtt költözött vissza a hevesiekkel a Zárdába, ahol a károk kijavítása után tovább folytatták a tanítást. Az iskolát 1948-ban államosították, a rend tagjainak el kellett hagynia az épületet. Buczkó János plébános 1948. december 15-én a következőket jelentette az egyházmegyei hivatalnak: ezt jelentette az egyházmegyei hivatalnak 1848. december 15-én:

„Alázattal jelentem, hogy a Szt. Orsolya Rend tagjai f. évi november hó 18-án teljesen elhagyták a Hevesi Házat. Nevezetesen kettenként már előbb költöztek, 18-án délelőtt a két utolsó Tag is eltávozott…. Sajnáljuk, hogy az Orsoliták községünkből eltávoztak, mert példás szerzetesi életökkel, szakavatott, dicséretes, tanítói buzgó munkájukkal átnevelték, megnemesítették Heves és környéke leányait, akik mindvégig hálás szeretettel ragaszkodtak egyesekhez és a Rendhez..”

Máter Ildefonza az utolsók között távozott a Zárdából. Nem ment el Hevesről, engedett a marasztalásnak. Először Birtonné nevű ismerősénél lakott, majd miután ő elhunyt, egy másik magányos asszony, Marsi Zsigmondné adott helyet neki a Stranddal szemben, a Kolozsvári utca elején, ahol külön lakrészt alakítottak ki számára. Sok látogatója volt, tanítványai és ismerősei rendszeresen felkeresték, ellátták minden jóval, gyümölccsel, kenyérrel, stb. Ő is szívesen járt látogatóba ismerőseihez. Ilyenkor is, mindig apácaruha volt rajta.
1962-ben hunyt el Hevesen. Temetéséről Tóth Mária tanítónő gondoskodott, aki szintén sűrűn látogatta. Sírja a Felső-temetőben, a kápolna mögött található.

Máter Ildefonza hatvan éve eltávozott, de a sírján elhelyezett virágok ma is kifejezik az iránta érzett tiszteletet és szeretetet, hiszen a tanítványok azt is megjegyezték, hogy csak az élő virágot szerette.