A földből élő ember számára minden munka között legelső volt az aratás, hiszen az évi kenyérnekvaló függött tőle. A gondos gazda jó érzésssel szemlélte a dús kalásszal bíztató gabonatábláját. Akkor volt megelégedett, ha már a "hombárba"  került a jó termés.
Péter-Pál napja táján, amikor beértek a kalászok, örömmel és bizakodással fogtak a nagy munkához, melyet számtalan rítussal kísértek. 
A téma kutatása során a dél-hevesi térséghez tartozó 17 településen folytattam adatgyűjtést, melynek során visszaemlékezések és fotók, írásosos történeti dokumentumok és néprajzi tárgyak adtak támpontokat a feldolgozáshoz. 
Péter-Pál napjához kapcsolódva most az aratás megkezdésének szokásait foglalom össze.
"A hevesi fekete homok valósággal Kánaánja hazánknak. Jó időjárás után dönti az acélos tiszai búzát."- írja 1909-ben a Heves vármegyei monográfia. Dél-Heves településein a századforduló éveiben még az országos átlagnál is nagyobb volt a búza vetésterülete. 

    A búza érettségének vizsgálata. Balogh Sándor, Heves, 1950-es évek. Fotó: Balogh Sándor tulajdona

Az aratást Péter-Pál napjára általában már megkezdték. Úgy emlegették: „Péter-Pálkor megszakad a búza töve, onnantól éjjel-nappal érik”. A búza érettsége határozta meg a kezdés időpontját. A rozsbúza, bükköny hamarabb érett, így korábban learathatták. Ha látták, hogy sárgulnak, szőkülnek a kalászok, indulhatott a készülődés. Uradalmakban az ispán, családi gazdaságokban a gazda szakított kalászt, majd kidörgölte, szájába vette és a fogával megroppantotta a búzaszemet. Az éréstől függően kijelentette: „ na, gyerekek, a jövő héten lehet aratni.” Mások úgy emlegetik: „akkor érett a búza, ha már nem tejes, hanem jó kemény”. „Ha a kalász sárga volt, és kipergett a magja, igyekeztünk aratni, mert a szeles, esős idő összeverte a kalászt, aztán már nem lehetett jól aratni.” (Átány)

Hevesen – mivel közel volt a június 24-i templombúcsú ideje – ehhez is mérték idejét: „hevesi búcsú után egy héttel már álltak a keresztek”.
      A búza érettségének vizsgálata a tarnaszentmiklósi határban. 1950-es évek. Fotó: Balogh Sándor

Az aratás kezdéséhez nem kapcsolódott közvetlenül templomi áldás, de a munkakezdést megelőző vasárnap a templomokban a papok áldást kértek a munkásokra. (Boconád). A summások vasárnap az uradalom kápolnájába mentek misére.
A búzaföldre való kivonulásnak meghatározott rendje volt. Gyalogosan indultak a napi munkára a maguknak arató szegény családok. Elől ment a gazda, aki a vállán vitte a kaszát. Felesége vitte a gereblyét és batyuban ennivalót és ruhát. Ha több aratópár vonult, akkor a kaszák élének egy irányba kellett néznie.
Leginkább hétfői napon szerették kezdeni a munkát. Pénteken sohasem fogtak hozzá, azonban ha a körülmények megkívánták, vasárnap is elkezdhették. Hajnalban vagy a kora reggeli órákban fogtak az aratáshoz. „Míg arattunk, az égbolton is arattak a kaszások, melyeket a hajnali szürkületben jól láttunk. (Átány) (Kaszások: az Orion csillagöv három fényes csillaga, a Kaszáscsillag)
A közvetlen munkakezdés egyszerű rítusait meghatározta a vallási hovatartozás. Katolikus településeken előfordult, hogy a papot is kivitték kocsival a búzaföldre, hogy megszentelje azt.

Az első vágást az aratóbanda vezetője vagy a gazda tette. Többen keresztet vetettek nemcsak a szokásos módon magukra, hanem a búzaföld felé is, és,„Istenem, segíts meg bennünket”, „Isten segítségével kezdjük meg a munkát!” „Kezdjük a munkát Jézus nevében!” - fohásszal kezdték a munkát. A fohász a református falvakban sem maradt el, legalább rövid „Uram, Jézus, segíts”-et mondtak. A férfiak megemelték a kalapjukat (Átány).
Általánosan ismert szokás Dél-Hevesben, hogy a munka megkezdésekor a férfiak a kalapjuk mellé egy-két szál búzakalászt tűztek, amit nem vettek le az aratás végéig.
Az első levágott kévét nem kezelték külön a többitől. Családi gazdaságokban vittek haza egy csokorravaló búzát, melyet az eresz alá tett a gazda.
Az uradalmakban előfordult, hogy az először arató fiatalt „felkeresztelték”. „Keresztapja”, a bandagazda tréfásan „megverte”, és azt mondta: „Jó munkás legyél!” Ha tehették, erre az alkalomra a bandatagoknak „szétöntöttek” egy liter bort. Az új bandatag számíthatott további tréfákra, „szerették ugratni”. (Kömlő – püspöki uradalom) Családi gazdaságokban a rokonság tanította be a fiatalt.

Részesaratók a pélyi határban. 1947. 

A gazda megkötésének szokása szinte csak nagygazdaságokban fordult elő. A megkötés anyai ösztönző mozzanatként értékelhető, mely a bérért dolgozó földművesek szokásaiban jellemző.
Az aratás első napján az ispán vagy intéző kilátogatott az aratókhoz. „Amikor láttuk, hogy feltűnt a hintó, már sodortuk is a kötelet” (Coburg uradalom) Amikor az ispán bement az aratók közé, néhány szóval köszöntette az aratókat, megkérdezte, hogy megy a munka. Egy-két bátrabb marokszedő lány odalépett, a kötéllel átfogta és átkötötte a derekát és a karjait, vagy pedig vállától a derekáig keresztirányban. A marokszedőlány kis köszöntőt mondott: „Olyan legyen a termése, mint a borravaló.”, vagy „Olyan legyen az egészsége, mint az áldomása.” A gazda ezt el is várta, készült rá. Cukrot és aprópénzt adott, vagy csak ígéretet tett a záró mulatságra.
A kömlői püspöki uradalomban szó nélkül tűrte az intéző, hogy megkötik, mert számított rá. Az őt megkötöző lányoknak piros golyós kendőt és cukrot, a bandagazdának bort adott. Előfordult, hogy egy hordó sört is kaptak.
A Coburg – uradalomban történt meg, hogy a marokszedőlány „Egészséggel viselje!” – köszöntésére az ispán először haragudott, de aztán nagy jutalmat, 20 pengőt adott neki.
A Bárczayaknál Átányban az ispán a megkötésért cserébe este borral kínálta a munkásokat.
Hevesen az egyház tulajdonában lévő búzatábla aratásakor Buczkó János plébánost is megkötötték.

Az aratás általában három hétig tartott. A településtől több km-re levő uradalmakból nem jártak haza naponta. Úgy tartották, hogy "az aratónak a tallón a helye". Csak szombat délután mentek haza, vasárnap pedig visszia. Ilyenkor vittek maguknak egy hétre való ennivalót, kenyeret, szalonnát hagymát. 

Tisztelettel emlékezem Balogh Sándorra (Heves, Kolozsvári u.), aki gépészként sok-sok aratást végigdolgozott. Nagy segítséget nyújtott számomra a téma feldolgozásában. 

A tanulmány teljes terjedelmében elérhető: 
Gy. Gömöri Ilona: Az aratás szokásai, az aratóünnepek funkcióváltásai Dél-Hevesben. Agria 46. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2010) Szerk.. Veres Gábor. Eger, 2010. 275-306
.Agria – Az Egri Múzeum Évkönyve – Annales Musei Agriensis