Egy január végi zimankós napon fiatal pap szállt le Heves kis állomásán a vonatról és elfogódottan indult meg a nyárfasorokkal szegélyezetett úton a község felé, hogy megkezdje hivatását.
Még fél éve sem volt annak, hogy pappá szentelték Egerben, a bécsi egyetemen szerzett teológiai doktorátusán még szinte meg sem száradt a tinta.
Mindez 1912-ben történt. A fiatal, 23 éves pap neve Tóth Tihamér, a később világhírűvé vált szónok és egyházi író, püspök. Szolnokon született 1889-ben. Középiskoláit szülővárosában, majd Egerben végezte, teológiai tanulmányait Budapesten és Bécsben. Káplánként került Hevesre, első állomáshelyére.
Az egyházközség plébánosa, a hetvenes éveiben járó Puchlin Kázmér örömmel fogadta az ijfú káplánt. Ő maga korábban a vármegye politikai életének és az egyházmegyének egyik legaktívabb tagja volt, de ereje fogyatkozott, így plébánosi munkájában nagy szüksége volt a segítségre.
Heves lakói döntő többségben katolikusok voltak, a községet gazdag hitélet jellemezte. Vasárnapokon és ünnepnapokon három-négy szentmise is volt. A kortársak feljegyzése szerint Tihamér változatos és mély evangéliumi magyarázatait nagy figyelemmel hallgatták. Szentmise után az árnyas templomkertben sokat beszélgetett híveivel. “Örömet, bánatot, panaszt és terveket hallgatott meg csendesen és nyitogatta a lelkek kapuját az ég felé. És azok megnyíltak. A gyermekek megértő társukra találtak benne. Az életben fáradozók erőt és bizalmat kaptak tőle.”
A népes plébánia sok irodai munkát adott. Nem panaszkodott emiatt, mindent pontosan elvégzett. A hivatalos ügyek elvégzése után kis szobájába húzódott, mely tele volt külföldi és magyar hittudományi munkákkal, folyóiratokkal. Délutánonként szívesen megszakította olvasmányait vagy nyelvtanulását, hogy a bekopogó hívek rendelkezésére álljon. Buzgó, komoly, kevésszavú emberként emlékeznek rá. Naponta sok időt töltött a templomban. Ez volt az a hely, ahol biztosan megtalálták, ha üres volt az otthona. Ott végezte elmélkedéseit, séta közben oda tért be szentséglátogatásra. A zsolozsmát is szerette az oltár közelében végezni.
Esténként sokszor benépesedett a plébániaház. Az alesperes, Puchlin Kázmér szívesen látta a vendégeket.
“A régi idők és ismerősök dícsérete közben a vendégek kedvéért néha a kártya is előkerült. Küldtek Tihamérért. Szívélyesen és érdeklődve beszélgetett el ilyenkor, de a játékban nem vett részt. Nem volt rideg s elzárkózott, de tartózkodó és komoly maradt a társaságban és a szórakozásban is.
- Barátom! – mondotta egy alkalommal az alesperes egyik vendégének – nem ismeri ez a Tihamér az életet! Nem tudja a krumplit az árpától megkülönböztetni. De utána rögtön egyik dícsérő szava a másikat követte. Örömmel beszélt róla vendégeinek: – Még ilyen káplánt nem láttam! A fellegekben jár, de ha szentmise után kijön a templomból, már várják az emberek, asszonyok, gyermekek – sétál velük.”
A plébániaház utcai oldala és belső, tornácos része az 1910-es években
Mire elérkezett 1912 húsvétja, tanítványait gondosan előkészítette a szentáldozásra. Azon igyekezett, hogy az ünnep szellemét a liturgián keresztül megérezzék hívei. A szertartásokat a legnagyobb áhítattal és pontosan végezte. Az énekben ekkorra már jól kiképezte magát, kissé fátyolos hangjával biztosan és tisztán tudott énekelni.
Alig fejeződött be az iskolai év, július 6-i keltezéssel levelet kapott főpásztorától:
“A hittudományokban nyert magasabb kiképeztetése reményt nyújt arra, hogy az egyházmegye várakozásának más működési körben is megfelelend, ennélfogva a gyöngyösi állami elemi és polgári leányiskolához hitelemzőül… ezennel Uraságodat nevezem ki.”
A rendelkezés szerint meg kellett várnia káplánutódját, ezért július 28-ig Hevesen maradt, ezután költözött új állomáshelyére, Gyöngyösre.
1913 júliusától az Egri Hittudományi Főiskolán tanított. A háború idején Galíciában, Szerbiában és Oroszországban teljesített tábori lelkészi szolgálatot.
1918-ban a budapesti Központi Papnevelő Intézet tanulmányi főfelügyelője, majd a Budapesti Egyetem magántanára lett. 1925-től a hitszónoklattan, hitoktatástan nyilvános rendes tanára, az egyetemi templom hitszónoka volt.
1926. január 31-én a budapesti rádió az ő szentbeszédét közvetítette először. Ettől az évtől kezdve csaknem kétszáz élő szentbeszédét közvetítette a rádió. „Elsőnek ismerte fel a rádió lehetőségeit, zseniálisan számította ki annak lélektani hatását... Ha ma a templomon kívül is száz és százezer ember hallgat katolikus prédikációt, az első sorban Tóth Tihamér érdeme!” — írták 1940-ben.
1927-ben címzetes apáttá, majd pápai prelátussá nevezték ki. 1938-ban Serédi Jusztinián szentelte püspökké, majd a következő évben veszprémi megyéspüspök lett. Ötven évesen, 1939-ben hunyt el. A budapesti Fiumei úti sírkertben nyugszik.
Nemcsak mint pap, hanem mint író is jelentőset alkotott. Nevelő célzatú írásai matt az ifjak apostolának is nevezték. 1918-ban indította sorozatát Levelek diákjaimnak címmel, melyek a kor valláserkölcsi nevelésének fő műveivé váltak. Leghíresebb közülük a Tiszta férfiúság címet viseli. Azonnal népszerűvé vált, a háborúk által sújtott, lelki támaszt és vezérfonalat kereső olvasók gyorsan elkapkodták, még abban az évben kétszer kellett újranyomtatni. További művei is hasonló sikert arattak. Írásos életművét 23 kötetben gyűjtötték össze. Műveit összesen 16 nyelvre fordították le.
http://www.ppek.hu/konyvek/Toth_Tihamer_01_A_tiszta_ferfiusag_1.pdf
Tóth Tihamér: Levelek diákjaimhoz. A tiszta férfiúság.
Szerzői előszó - részlet
“Nem tudom, hogy hívnak. Nem tudom, hová jársz iskolába: gimnáziumba, reálgimnáziumba, reálba, polgáriba, kereskedelmibe, tanítóképzőbe vagy szakiskolába, vagy talán egyetemre.
Csak egyet tudok rólad. Azt, hogy diák vagy, magyar diák, aki lelkedben a nemzet jövendő sorsát hordozod, akinek igenis komoly problémái vannak és akinek kételyeire komoly választ adni legszentebb kötelességünk. Mert nincs magasztosabb feladat az életben, mint az igazság örök forrásaiból nyújtani a szomjas lelkeknek.
Országot alapítani nem lehet nagyobb érdem az emberiség előtt, templomokat építeni nem lehet kedvesebb Isten szemében, mint tanácsainkkal a romlástól megvédeni egyetlenegy ifjú lelket is, országunknak ezt a legfőbb reménységét, Istennek ezt az «élő templomát».
E könyvek valamennyi betűjét a lelked iránt érzett nagy szeretet írta és az a meggyőződés, hogy egy fiatal lelket magasztos eszményekkel megtölteni örök értékeket magában hordozó feladat. Ez a szeretet megérdemli, hogy te is komolyan fontold meg, amiket e könyvekben olvashatsz; és aztán ha valamit nem értettél meg belőlük, ha valamiben még felvilágosításra szorulsz, ha valami megjegyzésed lenne, és főleg ha e gondolatok jó elhatározásra segítettek: írd meg azt nekem (Budapest, IV., Prohászka O. utca 7.).
Mert fáradozásaimra a legnagyobb jutalom az lesz, ha e sorok által csak egyetlenegy fiút is el tudott igazítani és csak egyetlenegy ifjú lelki fejlődését is a helyes úton tudta tartani e könyveknek téged ismeretlenül is üdvözlő szerzője”
Forrás: Zakar András: Tihamér püspök élete. Ahogyan kortársai látták. Budapest, 1941.
