Fontos dátumnak számított régen a hevesiek életében április 18-a. 
A kis mezőváros ilyenkor megtelt élettel, hiszen ide sereglettek közelről s távolról a vásározók, felállították sátraikat a helyi árusok, kocsma nyitott, hangok, ízek és illatok jelezték, hogy ez a nap más, mint a többi. 

Közel kétszáz éve annak, hogy Heves vásártartási privilégiumot kapott. 1832-ben
I. Ferenc császár a helyi birtokosok kérésére adta ki adománylevelét, melyben megerősítette a mezőváros jogát országos vásárok tartására.

Természetesen már korábban, a török idők előtt is voltak vásárok Hevesen, hiszen mezővárosként ez alapvető jogai közé tartozott. A hódoltság kora után az új birtokos osztály szintén ragaszkodott a privilégiumhoz. Az 1832. évi adománylevél évi négy országos vásárra adott engedélyt: január 25-én, április 18-án, július 18-án és október 24-én. A vásár ideje soha nem eshetett vasárnapra van ünnepnapra.

A vásárok szervezése, rendjének kialakítása az egész 19. század folyamán a helyi birtokosok hatáskörében volt. Hevesnek nem egy, hanem sok földesura volt, akik gazdasági társaságot, közbirtokosságot alakítottak arra, hogy a fel nem osztható javakat (legelők, erdők) és a „regálékat” (vásár, kocsma, mészárszék) közösen működtessék. A vásárjövedelmeket a közbirtokosság árendásnak adta bérbe, akivel háromévenként szerződést kötöttek.

Mit láthatott a nézelődő a hevesi vásárban 150 évvel ezelőtt?

Először is ki kellett mennie a város északi szélére. Itt egy háromszög alakú terület (ma: Vásártér u. – Vértanú u. – Gyöngyösi u.) volt a vásár helyszíne, melyet a közlegelőből választottak le. Már korán reggel megindult a nyüzsgés, a szomszédos utcákban szekerek, lovas fogatok álltak. Az árusítás jól áttekinthető rend szerint zajlott. A vásártér középrészén állt a Cédulaház, mely az egész vásár központjának számított. Itt intézték az állatok céduláit, passzusait (járlatleveleit), itt tartózkodott a vásárbíró, a pandúr, a helypénzszedő. Vitás kérdésekben ide, a vásárbíróhoz vezetett az árus és a vevő útja. Itt helyezték el a vízipuskát tűz esetére. Az épület mellett állt a gémeskút itatóval. Közelében aklokat is építettek, a beteg állatok elkülönítése céljából, akikre az aklos gazda vigyázott.

A terület középrészén két sorban álltak a kirakodók fabódéi és sátrai: kovácsok, szíjasok, asztalosok, csizmadiák, szűcsök, mézeskalácsosok, fazekasok, stb. Az országos vásárokra nagy távolságokról is jöttek árusok. A hordókat, dézsákat és más faedényeket Rimaszombat és Fülek környékéről hozták. Felvidékiek hozták a vastermékeket is: ekevasat, csoroszlyákat, kapákat. Innen jöttek a drótostótok is, akik javították az elrepedt cserépedényeket. Az egész környéken híresek voltak a jászberényi szűcsök, akik hímzett subát, ködmönt, kucsmát hoztak. Aki jó csizmát akart venni, az egri vagy gyöngyösi csizmadiák sátrát kereste. Fából készült szerszámot, fakanalat a mátrai falvak árusai hoztak. A rőföseknél lehetett selymet, vásznat, kendőt kapni. Híresek voltak a mezőkövesdi takácsszőttesek és a jászapátiak kékfestő anyagai. Bútorokat, ládát, asztalt, szekrényt a jászjákóhalmi asztalosok árultak. Látványosságnak is beillettek a fazekasok portékái. Messziről tudni lehetett, melyik honnan érkezett. A mázatlan, alig-alig díszített cserépfazekakat, tejesköcsögöket, korsókat a felvidéki fazekasok szállították Rimaszombat, Lévárd, Lice környékéről. Sokszor nem is pénzt kértek érte, hanem gabonáért cserélték el. A mázas, díszes tálakat, tányérokat, kantákat, szilkéket és korsókat a mezőtúri és a tiszafüredi fazekasoktól hozták. A hatalmas cseréptálakra azért volt szükség, mert akkoriban még a családok közös tálból étkeztek. Az idegen árusok mellett a hevesi mesterek is árultak. Ekkoriban több mint 30 iparos dolgozott itt 12 féle szakmában: legnagyobb arányban szűcsök, takácsok kovácsok és szabók.

Az állatvásárok helyszínéül körben a tér peremrészét jelölték ki. Külön hely volt a sertéseknek, külön az idegen és a helyi szarvasmarháknak. Az Erdő-dűlő felőli részen tartották a lóvásárokat, melyet egy árokkal választottak el a vásár többi részétől.

A vásárok jellegzetes alakjai voltak a „bosnyákok”, akik piros nyelű késeket, nők számára csecsebecséket, tükröt kínáltak. A „gyűszűs zsidónál” tűt, cérnát, ollót, üvegárut lehetett venni.

A csapszéknél sorba álltak egy-egy kupica pálinkáért vagy egy meszely borért, hogy megigyák az áldomást. A gyerekeknek törökmézet, perecet, mézesbábut, cukrot vettek. A lacikonyhások sátrából sült pecsenyék illata terjengett. A bámészkodó találkozhatott a kikiáltóval, esetleg jóssal, kézbe vehette a kor irodalmát ponyvanyomtatványokon.

A vásár végeztével az árendás dolga volt a terület takarítása. A befolyt pénzzel elszámolt a közbirtokosság kasszájában. A jövedelmek nagy részét a közös utak, épületek, vízelvezető árkok karbantartására fordították.

A közbirtokosság 1911-ben vásárteret eladta a községnek, így 1912-től a vásárok megszervezése a helyi önkormányzat feladatává vált.

Napjainkban Hevesen már nem tartanak országos vásárokat. De az egykori vásártér területe – melynek egy része a Bermuda-sportpark – megmaradt a közösségi események helyszínének, így az ünnepi események forgataga valamicskét felidézhet az egykori vásári sokadalmak hangulatából.

Tréfás történet egy 130 éve történt hevesi vásárból:

A falu bolondja

A Hevesen tartott legutóbbi országos vásárból kifolyólag, mint megtörtént dolgot írja nekünk a következőket hevesi levelezőnk:

Két Mátra-járásbeli palócz kalapot akarván vásárolni egy kalapos sátorban, sorra próbálgatták a kalapos összes kalapkészletét, míg végre is imigyen szólalt meg az egyik, az, aki a kalapot megvenni akarta:

- Ugyan sógor, mit szakértődzik kend hozzá, melyik vón illősebb?

- Mán tuggya sógor – felel rá a másik – e csak mégis jobban áll a kend fején, mint ez a régi la.. Az igaz, hogy ebbe fél bolondnak tartotta kendet mindenki a faluban, de ebben már egész bolondnak is beillik.

- No, atyus – vágott közbe hirtelen a kalapos – hát akkor ezt vegye meg kend, legalább bolond is lesz a kendtek falujában.

- Hát mond maga valamit – bizonygatá az öreg palócz és kifizetvén a kalap árát, örömmel távozott el a sátortól, hogy hát .. mán ő lesz az első egész bolond a faluban!”

(forrás: Egri Újság 1894. május)

Gy. Gömöri Ilona 2024.04.18.