Századokkal ezelőtt a dinnye nemcsak csemegének, hanem sokszor életszükségletnek számított. A rekkenő hőségben a pusztai ember szívesebben fogyasztotta, mint az alföldi kutak poshadt vizét. Tisztában voltak gyógyhatásaival is. Veszelszki Antal orvos-botanikus 1798-ban kiadott „füves könyvében” pontosan leírta, kinek ajánlja a dinnyét és kinek nem.

A dinnye „tisztítja a fejet”, ezért javasolt szédülésre. Ha valaki ájul, az orrához kell tartani, „eszére jön”. Ajánlja a „göthőseknek” vagyis a köhögő beteges embereknek, a „hektikusoknak” vagyis a tüdőbajosaknak, zaklatott idegrendszerűeknek. „Fövényre”  nemcsak a dinnye leve hasznos, de a magja is. Vízben meg kell törni a magot és azt inni vesehomok ellen.
Szívesen ették a dinnyét „forrázó hideg”, vagyis lázas betegség esetén. A hasmenéssel járó járványos időszakban az orvos szerint hatásosabb, mint a „limonádé-víz”.
Nem ajánlott dinnyét fogyasztani a „vízi-kórságra”, mai szóval ödémára hajlamos személyeknek, mert a „torkokra forr” (nem, ill. nem jól fogadja be a szervezetük).

A görögdinnye levét „szappan” készítéséhez is felhasználták. Összegyúrták búzaliszttel, az így készült dinnye-”pogátsával” mosakodtak.
Az egészséges termésekből néhány darabot eltettek, hogy télen is legyen különleges csemege. Törekbe és pelyvába helyezve Szent Pál napjáig, január 25-ig is eltarthatták.

Veszelszki Antal tanácsai óta több, mint kétszáz év telt el.
A dinnye sokat változott, új fajtákat nemesítettek, de a kedvelt gyümölcs jótékony hatásai ma is változatlanok.

Magyarországon szinte mindenhol megterem a dinnye, de íze csak ott igazán jó, ahol a legkedvezőbb feltételeket találja. A dinnyészek régen is tudták, a sikerhez három feltétel együttes fennállása szükséges: „az idő, a lég és a föld”!

A hevesi dinnye egyediségét és utánozhatatlan zamatát az adta, hogy erdőirtások helyén termelték. A meleg, könnyen felmelegedő, homokos talajféleséget „heves talajnak” is nevezik. (lásd Pallas Lexikon).
A másik feltétel, a „lég” minősége. A dinnye száraz, napsütötte, fátlan vidéket kíván, hogy a nap jártában minden oldalát süthesse. A „lég” tehát legyen meleg és „gőzzel telt”. Szükség esetén ezt friss szalmás lótrágyával igyekeztek előidézni a dinnyésben.
A harmadik tényező az „idő”. A termelőnek pontosan tudnia kellett, hogy a szabadbani termesztés során mikor készítse el a „fészkeket”, mikor vesse el a magot. (Lehetőleg az év századik napján, április 10. körül.)
Dinnyeföldön. 19. századi ábrázolás (Forrás: Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben)

Milyen történeti adatok utalnak a helyi dinnyetermesztés kezdeteire?
A 16. századra mind a görög-, mind a sárgadinnye termesztése elterjedt Magyarországon. A török hódoltság idején új dinnyefajokat ismertek meg, bővült a fajtaválaszték. Heves vonatkozásában döntő jelentőségű, hogy a törökök Eger elfoglalása (1596) után Hevest katonai őrhellyé tették, központjában palánkvárat építettek. A lakosságot kiűzték a településről. A száműzött lakosok Heves északi és nyugati határában hozzáfogtak az erdők irtásához, hogy termelni tudjanak. Még a későbbi leírások is hatalmas, a Mátráig szinte összefüggő erdőket említenek ezen a területen.
A hódoltság után, az 1700-as évektől egyre több írásos dokumentumban nyomon követhető a hevesi dinnyészkedés múltja. A legnagyobb dinnyeföldek továbbra is az erdei irtásokon, a televényes, homokos területen, főként a Góbis-halom (a forrásokban Golyóbis halom) és Alatka környékén voltak. Azonban az irtásföldek fogytak, egyre nehezebben lehetett hozzájutni. A 19. században a helyi földesurak közbirtokossága közös földjeikből évente adott árendába (bérletbe) az igénylőknek. Télen kivágtak egy bizonyos erdőrészletet, melyet tavasszal felszántattak és „kidoboltattak”. A bérlők nagy összegeket fizettek egy-egy darab irtásföld évi használatáért.

Milyen dinnye termett Heves „heves földjén”?
A „hevesi vérbélű”-nek nevezett dinnye vastag, sötétzöld héjú, vörös húsú, és apró fekete magvú. A 19. század közepén önálló fajtának számított, megkülönböztették más fajtáktól, pl. a „csányi görgő”-től. Az 1864-ben megalakult Magyar Dinnyész Egylet 84 sárgadinnyefajta és 14 görögdinnyefajta termesztését javasolta, köztük a „Hevesi vérbélűt”. Ezeket 273 sárga- és 57 görögdinnyefajta szakszerű összehasonlítási vizsgálata után ajánlották. Szontagh Gusztáv, a kor egyik legszakavatottabb dinnyésze „A szenvedelmes dinnyész” című művében részletesen írt a Hevesben termesztett fajtákról, a hevesiről és csányiról is, megkülönböztetve a két tájfajtát. A szakértők versengtek egymással, ma már megmosolyogtató praktikákkal próbáltak nemesíteni. Sokszor éles hangon bírálták egymást a dinnyészeti lapokban.
„Felszólalás a hevesi görögdinnye ügyében”
1862-ben a Falusi Gazda folyóirat hasábjain azzal támadták a hevesi dinnyét, hogy leginkább szállításra jó a vastag héja miatt, ízben nem kiemelkedő. Petheő Lajos dinnyész hosszú cikkben válaszolt, melynek címe: „Felszólalás a hevesi görögdinnye ügyében”.

Felhívta a bíráló figyelmét arra, hogy a dinnye olyan növény, mely kifejezetten ragaszkodik a helyi környezet sajátosságához, ha idegen földbe kerül a mag, elveszik eredetisége, így nem lehet igazságosan megítélni. Bármennyire próbálják utánozni kedvelt földjét, már az első évben mind nagyságban, mind ízletességében veszít értékéből, második, harmadik évben pedig „tökéletesen elfajzik”. Csak az erdei irtáson, első évben termesztett dinnye az, mely „kitűnősége miatt híres nevét nyeré”. Aki nem tud irtásföldet bérelni, és szántóföldön, „parlagi dinnyét” termeszt, gyengébb minőségre számíthat.
Petheő Lajos eredeti dinnyemagot küldött a bírálónak a szerkesztőség közvetítésével, hogy legalább első évben közel olyan dinnyét termeszthessen, mely megcáfolja a hevesi dinnyéről adott bírálatát.

Milyen nagyságú lehetett az eredeti hevesi dinnye? Súlya legalább 8-10 kg. De minden bizonnyal ennél is súlyosabb volt az a példány, amelyről ezt írja Petheő Lajos:
„Kedvező évben mértem már hevesi görög dinnyét, melynek kerülete derékon nézve, 50 hüvelyket mért”
Az 50 hüvelyk 127 cm-nek felel meg.

Bővebben a hevesi dinnye történetéről:
Gy. Gömöri Ilona: A hevesi dinnye. In: Tanulmányok Hevesről. (Szerkesztette Petercsák Tivadar és Szabó J. József) Heves, 2001. 409-425.

Ha tetszett a cikk, kérlek, csatlakozz a Hevesi históriák blog Facebook-oldalához, ahol további érdekességekről, új kutatási eredményekről olvashatsz!

Gondolatban ma is ott voltam a hevesi Zsidó temetőben lévő Mártírok Csarnokánál, ahol régen hagyományosan minden év június 12-én megemlékeztünk zsidó mártírjainkról.

                          Emléktábla a Mártírok Csarnokában.   Fotó: Gy. Gömöri Ilona 1996 

Emlékeztünk arra, hogy 1944-ben ekkor gyűjtötték a környék zsidóságát (köztük az előzőleg a bagólyuki bányatelepre hurcolt hevesieket is) a kerecsendi téglagyárba, majd gyalogosan a maklári vasútállomásra kísérve adták át a németeknek. A zóna zsidóságát június 16-ig kellett elszállítani Kassán át Auschwitzba. Az 550 hevesi deportált közül 1945. május 5-ig csak 31 személy tért vissza. 

A hitközség két emléktáblán örökítette meg az áldozatok neveit, melyeket először a templomukban, majd a temetőben lévő Mártírok Csarnokában helyeztek  el. 
                       A Mártírok Csarnoka a temetőben.   Fotó: Gy. Gömöri Ilona 1994

A megemlékező szertartáson mindig sokan vettek részt, igyekeztek eljönni a külföldre települt hozzátartozók is. A többség a kis épületen kívül állva hallgatta a meghívott rabbi által vezetett liturgiát, majd felhangzottak a mártírok nevei. Mintegy négyszáz nevet soroltak fel méltósággal, illő tisztelettel. 
A megemlékezések kezdettől, 1946-tól ökomenikusak voltak. A hitközség vezetője minden évben levélben hívta a helyi református és a katolikus egyházközségek tagjait a szertartásra, akik testületileg is képviselték felekezetüket, kinyilvánítva együttérzésüket. 
Ugyan jónéhány éve nem került sor ezen a helyen közös megemlékezésre, de bízom benne,  lesz még szándék, erő és lehetőség, hogy újra itt és együtt méltó módon emlékezzen zsidó, katolikus és református hívő Heves zsidó áldozataira. 

A 2016. április 16-i megemlékezés - 
https://www.breuerpress.com/2016/04/16/emlekezes-a-hevesi-zsidosag-tragediajara-402-nev-a-tablakon/

https://www.youtube.com/watch?v=8jmWEOnrpNc&t=335s

Bővebben:
Gy. Gömöri Ilona: Az egyházak és szerepük a település életében (XIX-XX. század) In.Tanulmányok Hevesről. Szerkesztette Petercsák Tivadar - Szabó J. József. Heves, 2001. 291-331.

1879-ben olyan kozmetikai hirdetés jelent meg a fővárosi és vidéki lapok hasábjain, melyet azután több évtizeden át rendszeresen közöltek, mert nem veszített az iránta tanúsított érdeklődésből. A kitüntetett figyelem nemcsak a reklámozott arcpornak volt köszönhető, hanem a készítményt ajánló, körülrajongott színésznőnek, Soldos-Blaha Lujzának. Az akkor 29 éves primadonna olyan sztárnak számított, aki tömegek számára jelentett követendő mintát.  Ő volt az első magyar  színésznő, akinek neve, arca hosszú időre egy kozmetikai termék védjegyévé vált. 

Blaha Lujza portréja

     A Fővárosi Lapok hirdetése 1879.

Poudre de Serail
Soldos-Blaha Louiza művésznő kedvenc arcpora.

Ezen arcpor vegytanilag tökéletesítve minden ártalmas szerektől mentes és oly kitűnő tulajdonságokat központosít, hogy minden eddig a kül- és belföldön készített porokat sokszorosan felülmúlja ; nagymérvű federeje az arcot az időjárás kellemetlen befolyásától megóvja,az arcnak és a testnek ifjú és természetes színezetet kölcsönöz, úgyhogy a legélesebb szem sem képes a port rajta észrevenni, mely kitűnő hatásaiért Soldos-Blaha Louiza asszonyság következő sorokkal tüntette ki:

Tisztelt Müller J. L-, Vadász Ferenc özv. utóda,
illatszerész urnak Budapesten.

A Poudre de Serail, melyet ön feltalált, valóban kitűnő és nemében páratlan, mert nemcsak az arcon láthatatlan és tartós, de egyszersmind rendes használatnál ártalmatlansága által az arcra oly különös jótékony hatást gyakorol, a minőt még eddig semmiféle arcpornál nem tapasztaltam, mely kiváló tulajdonságáért jövőben mint kedvenc arcporomat kizárólag fogom használni és meg vagyok győződve, hogy felülmúlhatatlan jóságáért általános elismerésnek fog örvendeni tisztelettel Soldos-Blaha Louiza. 

Minden doboz Poudre de Serail a mellékelt bejegyzett védjeggyel van ellátva. 60 kr és 1 fr dobozokban, valódi minőségben csupán a feltalálónál VADÁSZ FERENC Özv. utódánál illatszerész a »Virágkirálynőhöz Budapest, korona-herceg-utca 2. szám kapható.

Blaha Lujza ebben az időben, 1875-től Soldos Sándor hevesi és tenki földesúr felesége volt, ezért szerepel férjezett nevén a hirdetésben. Négy évi házasság után, éppen 1879-ben vált el tőle, a vidéki élet helyett a színpadot választva. 

A kozmetikai sajtóhirdetés feltűnése – mint jelenség – más összefüggésekre is ráirányítja a figyelmünket.  Éppen ez az időszak, az 1870-1880-as évek, amikor a polgári mentalitásban kezdett elterjedni a tisztaság, a test higiéniájának igénye,  mint a polgári élet elengedhetetlen alkotóeleme. Előtérbe került a szépség és az egészség kifejezése, mely megóvható és amelyért érdemes erőfeszítéseket tenni. Így vált a szépség és egészség árucikké, hiszen a reklámok szerint elég megvásárolni a különböző szereket, elérhető az általuk kifejezett életstílus. 
A kor embere számára fontos volt a megbízhatóság. Ezért olyan terméket választott, melyet számára hiteles személy ajánlott, esetleg volt saját védjegye. Feltehetően a sok hamisítás miatt a gyártók saját védjegyet alkottak, melyet beépítettek a köztudatba. 
Blaha Lujza arcporának hitelét kettős védjegy biztosította: a színésznő neve - arca, és a gyártó eredetiségének igazolásaként a grafikusan is megjelenített embléma. 

Milyen lehetett Blaha Lujza arcpora? Alapanyaga rizspor, mely természetes alapanyag, és jól elfedi az arc hibáit. Vegyileg tisztának és ártalmatlannak minősítették. Színe már nem fehér, mint az előző századokban, hanem a természetes színekhez állt közel, egészséges rózsás színt kölcsönözve az arcnak. 
A feltaláló – illatszerész, akihez a színésznő kitüntető sorait intézte, minden bizonnyal kiváló vegyész lehetett, esetleg eredetileg patikus, hiszen ők értettek a kozmetikumok előállításához is. 
Üzlete, a “Virág királynéhoz”, ahol a “valódi minőséget” meg lehetett vásárolni, Budapesten a “koronaherceg utca” 2. sz. alatt állt, mely a mai V. kerületben lévő Petőfi Sándor utcának felel meg. 

A Hét c. újság hirdetése 1897. 13. szám. 2. p. 

A Müller-féle Blaha-arcpor legalább negyven éven át népszerű volt, melyhez idővel krém, tonik és szappan is társult.  A színésznő, aki közben harmadjára is férjhez ment,  mindvégig a készítmények reklámarca maradt.  Egy másik illatszerész 1910-ben (amikor a színésznő hatvan éves)  azzal az ötlettel reklámozta  új arckrémét, hogy kis történeteket kerekítve a szép lányok, asszonyok titkaként mindig a Blaha Lujza krémet nevezte meg. 
De nemcsak a kozmetikai gyártók használták a színésznő nevét termékeik népszerűsítésére. A cukrászdákban torta-recept, a divatszalonokban kalap, kesztyű, legyező készült Blaha Lujza-márkanévvel. 

A színésznőt övező kultusz - melyhez hasonlót alig ismerünk - halála után is tovább élt, híres arcporát még sokáig forgalmazták elhunyta után is. 

Bővebben Kiss Csilla színháztörténész Blaha Lujzával kapcsolatos kutatásairól:
https://felvidek.ma/2018/04/blaha-lujza-a-nemzet-csaloganya/
http://www.habsburg.org.hu/cikk/arck%C3%A9pek-az-osztr%C3%A1k-magyar-monarchi%C3%A1b%C3%B3l-blaha-lujza-%E2%80%93-a-nemzet-csalog%C3%A1nya

Öröm látni, ha valamelyik kapuban színes májusfa papírszalagjait lengeti a szél. Elárulja, hogy a lánynak, aki kapta, komoly udvarlója van. De ennél többet is jelképez…

Nem gondolunk rá, mert annyira mélyen, a hagyományainkban van évszázadok óta.
Hiszen a május elseje mindig is örömünnep volt, a tavaszi zsendülés, az ébredező szerelem jelképe.
A zöldágnak, a májusfának alapvetően jelölő, bőségkívánó, „termékenységvarázsló” funkciója volt, mely idővel kibővült, változott, és folyamatosan alakul napjainkban is.

A pogány szokásokat az egyház úgy igyekezett „átkeresztelni”, hogy Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok névünnepeit tette erre a napra, legendákat teremtve a zöldágak – a májusfa – eredetére. A szokásmagyarázat szerint – melyet 1867-ből Réső Ensel Sándortól ismerünk – Szent Fülöp és Jakab apostoloknak térítő útjukon egy Valburga nevű szűz lett útitársuk. A pogányok tisztátalan személynek nyilvánították. A lány, hogy elűzze a gúnyolódókat, elővette vándorbotját, letűzte a földbe, elé térdelt, imádkozott, s erre alig múlt el egy-két óra, a pogányok szeme láttára a leszúrt bot kizöldült.

Egy másik legenda szerint a zöldág Fülöp apostol életét védte meg. Ugyanis a hitetlenek zöldággal jelölték meg házát, hogy hajnalban rátámadjanak és megöljék. Reggelre azonban Isten angyala a város minden házára hasonló zöldágat tűzött ki.

Nem véletlen, hogy házépítéskor gyakran ma is az elkészült szintre zöld ágat tűznek ki, bajelhárító célzattal.

 A májusfák típusai tájanként változtak. Míg Nyugat-Magyarországon letisztított kérgű, tetején lombos zöld ág, az Alföldön egészben felhasznált fiatal fa vált jellemzővé.

 Hogyan történt Hevesen a májfaállítás?

A május elsejét megelőző éjszakán az a fiatal legény, aki már udvarolt, barátaival májfának való erős és sudár fiatal fát „szerzett”. Ezt igyekeztek „titokban” vinni kedvesük háza elé. Ha ugyanannak a lánynak más is akart fát vinni, de látta, hogy elkésett, mert már van fa a ház előtt, a sajátját bedobta a kapu tetején az udvarba. Azonban előfordult, hogy a rivális udvarló a másikét kidöntötte, ezért az elszántabb legények inkább őrizték a fát. Az 1950-es években a hatóságok már büntették a fák kivágását.

Az 1940-es évekig sokszor egy rúdra kötözött gyümölcsfagally jelentette a májfát, majd később magas, 2-4 méteres fiatal leveles ágat vágtak nyárfából vagy jegenyéből. Ezt a legények „kipántlikázták”, szalagokkal, kendővel díszítették, majd a kapuoszlophoz erősítették. Előfordult, hogy a legény üres borosüvegeket is akasztott a fára, mert ezeket a lányok később megtöltötték borral. Amikor elkészültek a fával, a legény bekiáltott a házba: „Jó éjszakát, itt a májfa, Mariska vigyázzon rája!” (Mindig a lány nevét mondták.) A komoly szándékú udvarló ilyenkor cigánybandát is fogadott és szerenádot adott. Ha a lány elfogadta az udvarlást, behívták a legényeket a házba és megvendégelték őket. Míg azok bent mulattak, a többi legény megtréfálta a háziakat. Pl. leszedték a kaput, kiengedték az állatokat, szétszedték a szekeret és az istálló tetején állították össze.

A 20. századtól a májfa mellé virágot is kaptak a lányok. Az első világháború körül cserépbe ültetett orgona- vagy rózsatövet, melyet a lány az ablakban tartott. Az 1930-as évektől megjelent a májfa-kosár. A krepp-papírral bevont kosárba 4-6 db fehér vagy rózsaszín cserepes virágot, többnyire hortenziát tettek Az ablakba helyezett virág éppúgy hírül adta az udvarló komoly szándékát, mint a májusfa. Később más ajándékok is kerültek a virág mellé: ékszer, ruha, édesség. A májfa állítás és a május-kosár küldése napjainkban és élő szokás.

 A májfának egy másik típusa a közös májfa. Ezt a település közepén – lehetőleg kocsma közelében - állították, melyet aztán együtt „táncoltak ki” a fiatalok.

A 19. század végétől Hevesen a nagyobb birtokosoknak is állítottak májfát. A cselédek üres üvegeket kötöztek rá, hogy töltse meg a gazda borral. Feldíszítették szalagokkal és krepp-papírral. A birtokos gazda a legényeket borral, a lányokat pedig cukorral ajándékozta meg. A két világháború közötti időszakban a naphoz nagy közös kirándulások is tartoztak. Pl. a Orsolya-Zárda növendékei a Hercegtagi erdőbe kirándultak.

                                 Kirándulás a Hercegtagi erdőbe 1942

A szocializmus éveiben a május elsejéknek a tavaszi népünnepély jellege dominált. Közösségi májfa készült, bár eredeti funkcióját tekintve kiüresedett tartalommal. A május elsejei felvonulásokon a Háziipari Szövetkezet leányai vitték a magasra tartott kerék formájú májfát, melynek lelógó szalagjait kezükben tartották.

Május elsejei felvonulás Hevesen - 1960-as évek

A rendszerváltás után a szokás újjáéledt, kissé más formában. Hagyományőrző Nap keretében a civil szervezetek együttesen állítanak májfát a Radics Kúria udvarán.

Civil szervezetek májusfát állítanak a Radics Kúria udvarán 2007.

Napjainkra a májfaállítás mágikus szerepe elhomályosult, de szerelmi üzenetként máig fennmaradt. Az ünnep funkciói a társadalmi kapcsolatok ápolása felé bővültek. Tekintsük értéknek, megőrzésre érdemes hagyománynak.

Milyen élmények értek egy kisiskolást, ha Hevesi Józseftől tanulta az első „varázsszót”? Az 1930-as évek világába vezet a következő emlék. A nevezetes kántortanító kiváló pedagógiai érzékkel keltett érdeklődést az elsősökben a tanulás és az iskola iránt. Olyannyira, hogy sok évtizeddel később egyik tanítványa papírra vetette első iskolai napjainak mozzanatait.

„Háromévi óvoda után nagy várakozás előzte meg az iskolába kerülést. Jót, rosszat lehetett hallani előre, hogy milyen szigorú az iskola és a tanítók. Aki nem tanul, bezárják a tanterembe, és tintalevest kap ebédre papírgaluskával. Nádpálca van a kezükben, és aki rendetlen, kaphat egy-két fenekest és körmöst. Esetleg sarokba kell térdepelnie. Jól kell viselkedni, egyenesen ülni, nem beszélgetni, hanem figyelni, akkor minden rendben.

Az első tanítási napon vele együtt (Hevesi József tanítóval) mentem be az osztályterembe, melynek a falai fehérre meszelve, rajta szép nagy ablakok voltak. A másik falon ruhaakasztók sorakoztak, ezekre tettük a kabátokat.
Berendezése két széles padsor, közöttük és két oldalt keskeny út a közlekedésre. Elöl a katedra, rajta az asztal és szék, a falon nagy fekete tábla, párkányán kréta és szivacs. A fogasok felett három nagyméretű festmény volt felrögzítve. Az első képet kezdte magyarázni. Magyarország, a Kárpát-medence hegy és vízrajzi térképe. Nádpálcájával mutatta a hegyeket, majd a folyókat (Duna, Tisza, Dráva, Száva), az Alföldet és a Kisalföldet. A második kép az egri vár ostromát mutatja, amikor a túlerőben levő török janicsárok ostromolják a várat. Létrákon másznak fel a falakra, amelyeket órákon át ágyútűz alá vettek. Dobó és vitézei halált megvető bátorsággal védik a várat, jelzésül fekete koporsót tűztek a bástyára és visszaverik a félholdas sereget. Az egri nők pedig forró vizet, szurkot zúdítanak a kopasz lófarkas törökökre…A harmadik kép ködös hajnali tájon mutatja, amikor a mohácsi vész idején II. Lajos királyunk holttestét emelik ki a Csele patak vizéből, megmaradt hűséges alattvalói.
Minden kép után szünetet tartott, lehetett játszani az iskolaudvaron, elfogyasztani a tízórait, stb. Délre befejeződött a tanítás. Nádpálcáját csak arra használta, hogy mutassa vele a képeken látható dolgokat, egyébként az asztalon hagyta. Mehettünk haza. Otthon agyondicsértem az iskolát, s alig bírtam kivárni a másnapot.

 A második nap reggelén kijelentette, hogy ő varázsló. Nem hittük el neki. Erre kihívott a katedrához két fiút. Engem a nagyboltba küldött, hogy hozzak egy kiló kockacukrot, adott rá pénzt. A másik fiút egy literes kancsóval kiküldte artézi vízért. Közel volt a kút, állandóan folyt belőle a tiszta meleg víz. Hozott egy liternyit. Mindketten letettük az asztalra.
Ekkor elővett egy 3 dl-es poharat, csaknem tele töltötte vízzel, és beledobott egy kockacukrot. Megkavargatta a nádpálcájával, felemelte az egészet, varázsszavakat mormolt s a cukor eltűnt. Ámulva néztük.
Újra megismételte az egészet, -… kavarás, varázsszó és ez is eltűnt. Szinte hihetetlen. Bárki meg tudja csinálni, mondta. Kihívta az első padból Lacit, mindent végigcsinált és neki is sikerült. Jutalomként meg is kóstolhatta. Nagyon finom, édes, ez volt a véleménye.
Újabb tanuló, újabb cukor és mindegyiknek sikerült. A leghátsó sorokból kitört az elégedetlenség. Mindig csak az első padsorokból választ. Így ők lemaradnak a keverésről és a kóstolásról.
Erre kihívta azt a tanulót, aki a legjobban tiltakozott, akinek az arca is kipirult mérgében. Kezébe adta a poharat, a cukrot, majd a pálcát is, csinálja meg! Hanem hiába kavargatta, a cukor ottmaradt a pohár alján a vízben.
Mondjad a varázsszót is – figyelmeztette a kántor úr.
Ámde azt nem tudta. Helyére küldte a fiút, azután kiállt a katedra szélére és mosolyogva mondta:
Most elárulom a varázsszót: „Csendben ülni és mindent nagyon jól meg kell figyelni!”
A vízből és cukorból telítetlen oldat keletkezik, amelyből újabb cukor hozzáadásával telített oldat lesz. Ebben már nem oldódik újabb cukor. Ennyi a magyarázat. A kavarás csak addig segít, amíg az oldat telítetlen. Ha már telített, akkor nem ér semmit, de a varázsszót érdemes megtanulni, hátha segít valamiben.
Úgy gondoltam, az elemi iskola elsőseinek ilyet előadni csúcsteljesítmény. Egy napra elég is volt. A maradékot kevertük. Kiittuk. Délután otthon is bemutattam bűvész tudományomat."

                                          Az iskola, ahol Hevesi József tanított 

A tanítvány, Fülöp Lajos 1931-ben Hevesen született. Orvosnak tanult, Egerben négy évtizedig sebész főorvosként dolgozott. Nyugdíjazása után „Szilánkok” címmel foglalta kötetbe életének emlékezetes, különleges eseteit: „Az emlékeimet, mint nagyobb farönköket fejszével hasogattam szét, majd apró szilánkokká aprítottam. Gyorsan lángra lobbantak és a fényüknél látható lett a görcsökkel teli törzs egy része is. Szilánkokból raktam meg az emlékezet tüzét, és a Kedves Olvasó figyelmébe ajánlom – melegedjék mellette.”

 Dr. Fülöp Lajos: Szilánkok. Önéletírás. Szerkesztette: Ficzere György. Eger, é.n.

„A pléhjézuskánál fordulj el….!” - sokszor hangzott el efféle útbaigazítás, ha valaki a Heves és Jászszentandrás közötti dűlőutak között kereste az irányt Boconád, Heves vagy Jászszentandrás felé.

A „pléhjézuska” több, mint száz éve áll itt a „hármashatár” útkereszteződésében, mely nemcsak a három település, hanem két megye (Heves és Jász-Nagykun-Szolnok) határa is.

Hajdanán nagy volt itt a forgalom, hiszen népes tanyacsoportok voltak a közelben (Sárgapuszta, a Tadra, Juhásztanya, Perespuszta, Járási tanyák, Fogacs, stb.). A munkások a szőlőtelepre, a gyerekek a tanyai iskolába, a gazdák a földjeikre jártak, számukra is fontos tájékozódási pontot jelentett a tadrai pléhjézuska.

Mi az a Tadra? Tanyacsoport, lényegében egy dűlőút, mely Heves és Jászszentandrás között húzódik barátságos, otthonos házsorral, gazdálkodó, szorgalmas családokkal. Nevét talán az egykor itt elterülő nagy szőlőtelep egyik birtokosáról kaphatta. Az 1900-as évek elején fokozatosan népesült be. Mivel messze volt ide a templom, az itt élők számára a kereszt összetartó erőt jelentett.

2010. április 24. Tadra - keresztszentelés, búzaszentelés

A feszületet a hagyomány szerint a jászszentandrási Félix Gábor állíttatta. Hogy miért? Pontos története nem ismert, de talán hálából, fogadalomból, ahogyan ez igen gyakorinak számított. Akácfából, pléh lemezzel készült, típusa alapján a 19. században igen elterjedt formában. Akkoriban ilyet a helyi bádogosok készítettek, az ügyes kezű piktorok pedig kifestették. A feszület védelmét szolgálta, hogy az útkereszteződés mellett álló ház előkertjében állt. Az ott lakó Urbán Tamás megőrizte az erősen korrodált feszületet.
Amikor 2010-ben az addigra igen rossz állapotba került keresztet kiemelték a helyéből, felfigyeltem valamire. A kereszt szárának alsó részét egy kb. 10 cm-es sávban vöröses-pirosra festették, mely akkorra erősen megkopott. Ez véleményem szerint a feszület bajelhárító funkciójával magyarázható. A néphit szerint az útkereszteződésekhez babonás félelmek kötődtek, melyeket a kereszttel és a piros színnel is igyekeztek elhárítani.

A renoválás előtt

A korhadó, megdőlt és hiányos feszület megmentésére 2010-ben Lányi Józseffel, a Hevesi Római Katolikus Egyházközség gondnokával szerveztünk közös akciót.

A következő lépések nyomán sikerült megújítani ezt a fontos szakrális emléket:

• - Fodor Endre mérnök-tanár szakmai javaslatai alapján indult a munka.
• - A faanyagot Balázs István ajánlotta fel, melyből Kalbantner Géza készítette el a keresztet.
• - Szuromi Rita, a Heves Megyei Hírlap újságírója vállalta a pléh Krisztus elkészítésének költségét.
• - Barna József a pléhlemez kivágását, megmunkálását végezte.
• - Szabari Zoltán művésztanár eredeti minta alapján kifestette a pléh lemezt.
• - A szervező munkát id. Balázs Ferenc és Rab Béla egyháztanácsi tagok, és Lányi József gondnok látták el.

A széles körű összefogás eredményeként teljes egészében megújult a feszület.

2010. április 24-én, Szent György napján ünnepélyes keretek közt szentelte fel Nagy István hevesi esperes-plébános. Az ünnepségen egyben megáldották az új búzát, jó termést és a természeti csapások elkerülését kérve.

Lásd még:

- Gy. Gömöri Ilona: Út menti keresztek, kegyszobrok, falifülkék Hevesen és határában. Agria 36. (Az Egri Múzeum Évkönyve- Annales Musei Agriensis, 2000).

- https://library.hungaricana.hu/hu/view/HevesMegyeiNepujsag_2010_02/?pg=20&layout=s

- https://www.heol.hu/heves/kultura-heves/ujraszenteltek-a-tadrai-pleh-jezuskat-301599/

- http://heves.plebania.hu/szol1005.html

Heves északi és nyugati határának helynevei

 A legrégebbi időkben a dombok, kiemelkedések számítottak határnak a települések között. Heves határában három nagy domb van: a Vesszős, a Góbishalom és a Vezekényi nagyhalom.

 A Vesszőshalom hajdanán Heves és Jászság határvonalát jelentette. A mellette lévő, Tarnaőrsre vezető utat már kb. 800 évvel ezelőtt hadi útként tartották számon. A halmon egy csárda állt. A 19. század közepén itt volt az agarászok gyülekezőhelye. A Vesszős közelében nagy erdők, később óriási szőlőültetvények terültek el. Ilyen volt a Makra, az Anna-telep, a Rigó-telep. Legnagyobb, 500 holdas szőlőbirtok a Polgár-telep, ahol a Bankpince, a Juhász-tanya és a Sárgapuszta sokaknak adott megélhetést és otthont. A Bankpincétől indult a „kutyavasút”, melyen a szőlőt és a bort lóvontatással szállították a 8 km-re lévő vasútállomásra. A Juhász-tanyától délre, a jászapátira vezető út mentén komlóültetvények voltak, a Beöthy-tanyán komlószárító.

Határtérkép 1771-ből. Jobb oldalon a Vesszőshalom. Mellette fontos csomópont, két megye, több település határának találkozása. A térkép forrása: Magyar Országos Levéltár.

A főútvonaltól (a mai 31-es út) délre eső részeken a táj egészen más arculata bontakozik ki. Fő csomópontja a Vezekényi nagyhalom. A szájhagyomány szerint a halom közelében, Vercel-en a tatárjárás idején nagy csata volt, melynek halottait a halomba temették el. A Hanyi-ér közelében van Fácános, mely sok titkot rejthet, ugyanis már a honfoglalás előtt lakott helyként ismert, de nem kizárt, hogy az Árpád-korban itt állt az ispáni vár. Hat-nyolc évtizede tanyaközpont volt. A határnak e része füves, szikes, helyenként nádas, helyenként szántó.  A Közlegelő a gazdák közös legelője volt a Radics család birtokában. Ide hajtották ki a csordát. A Káka nádas, gyepes rész. Szintén füves legelő a Paskom. A Cseplye – mely cserjés helyet jelent – jó termőképességű talaj Csász közelében. Nem messze tőle nevezetes út a Császár útja, mely Jászkisérre vezet. A hagyomány szerint ezen a széles úton vonult a török császár. Bútelek neve - mint Bőtelek, a „bő” rangra utalva – elpusztult faluhely nevét őrzi.

Áttérve Heves északi határába, újra más táj tárul elénk. A homokos, dombos terület legmagasabb pontja a  Góbis-halom, melyet a régiek kerek formájáról Golyóbisnak mondtak. Környékén erdők álltak – talán a Mátráig is összefüggően – az erdőirtások helyén pedig kiválóan termett a dinnye. A Nagy-herceg-tag és a Kis-herceg-tag a Szász-Coburg Gothai hercegség emlékét őrzi, akik 1835-től a 20. század elejéig Heves legnagyobb birtokosai voltak. Az uradalmi tanyán mintegy 30 hevesi család élt, akik minden munkát elláttak. Jelentős mennyiségű dohányt is termeltek. A Hevesi Szőlők – mely külön vasúti megállóhely is volt – több mint száz hevesi szőlőtermelő kisebb-nagyobb birtokát jelentette, a telkekre épült jellegzetes kis házakkal, kutakkal, a földek között tisztán tartott dűlőutakkal. Alatka irányából Rózsahegyen, Bernáthegyen, Kapitányhegyen át a Halbik-kereszthez érünk. A ma is fontos útkereszteződésben régen a Halbik-csárda állt. Az úton átérve, az Ötödrészen folytatódik a dombos, jó szőlőtermő terület. Neve Heves 18. századi felosztására utal, amikor Heves határát újraosztva, ez a rész öt református „kurtanemes” családé lett.  Nem véletlen, hogy erre a hangulatos homokdombos területre építette kastélyát a 19. században Heves megye alispánja, Majzik Viktor. Ez a Zöldkastély, mely Újfalussy-Básty-kastély néven vált ismertté.

E rövid, nagy lépésekben megtett határkerülés végén visszaértünk kiindulópontunkhoz, a Vesszőshöz.
Mit látnánk, ha ma indulnánk egy határszemlére? Nem találnánk meg a régen rendezett, határjelekkel ellátott földterületeket, alig lelnénk tiszta, járható dűlőutat. Csak itt-ott bukkannánk szőlőültetvényre, dinnyeföldre. A déli határban sem legelnek már állatok. Gyökeresen megváltozott minden, ezzel együtt az ember és a táj viszonya is.

A régi határjárások alkalmával az elöljárók és a gazdák fiatalokat is vittek magukkal. Szokás volt, hogy a fontos dombokon, községhatárnál a gyermekeket alaposan megverték, hogy azok ne felejtsék el, jól megjegyezzék a helyet. Ez a „verés” generációk óta elmaradt. Talán ennek is következménye, hogy nem becsüljük az elődeink által ránk hagyott határt, annak évszázadok során kialakított rendjét.

Ki volt ez a bátor tekintetű, erős vonásokkal és tekintélyes termettel megáldott férfiember? Katona, művelt szónok és az országgyűlés tréfamestere egy személyben?

Mi, hevesiek minden évben megkoszorúzzuk síremlékét a heves-pusztacsászi temetőben az 1848-49-es megemlékezések alkalmával. De mennyire ismerjük mint embert?

Kétszáz éve született, 1820. március 22-én, Vas vármegyéből származó nemesi családban. Apja, sőt nagyapja is jelentős katonai és politikai pályát futott be.

Albert már 20 évesen bekapcsolódott a Heves vármegye kormányellenes mozgalmaiba. Jogot tanult, 24 évesen jegyző, 28 évesen országgyűlési képviselő lett, majd a szabadságharcban nemzetőr őrnagy. A szabadságharc bukása után pusztacsászi birtokán gazdálkodott, majd 1861-től élete végéig szinte folyamatosan helye volt az országgyűlésben. Kortársai feljegyezték róla, hogy európai műveltségű, kiváló szónoka a "T.Háznak", ugyanakkor zseniális humorú, anekdotázó tréfamester. Határtalan tisztelője volt Kossuth Lajosnak, akit adomáival évente felkeresett Turin melletti száműzetésében. Németh Albert rendkívüli egyéniségét Mikszáth Kálmán is megörökítette.

A Vasárnapi Újság jellemzésében így írt róla halála előtt hét évvel (1880): „A kik sokáig voltak Németh Albert közelében: emlékét és anekdotáit még unokáiknak is át fogják adni, és ő már, noha még erőteljes férfiú, régen el lesz temetve, a mikor még országgyűlési hagyományok sokáig megemlékeznek róla.”

1887. március 28-án Pusztacsászon, a családi kúriában hunyt el.

Németh Albert egyéniségéről bővebben itt.

1849 után két évtized telt el, mire a hatalom engedélyezte emlékhelyek létrehozását. Előtte, az önkényuralom időszakában a forradalom és szabadságharc emlékének ápolása felért a rendszer elleni lázadással. Még 1861-ben sem tudták elérni megyénkben, hogy a kápolnai elesettekért halotti istentiszteletet tarthassanak Egerben. Csak a kiegyezés után kerülhetett szóba az emlékhely ügye. A tervet a Heves Megyei Honvéd Egylet karolta fel a valósította meg.  A honvédemlékmű leleplezésére 1869. december 19-én került sor.
Ettől kezdve évente kegyelettel vonult az emlékműhöz „Hevesvármegye hazafias közönsége”, hogy megkoszorúzza a hősök sírját, és „dicsőségöket fenkölt szavakban” hirdesse. Különösen impozáns ünnepséget rendeztek 1893-ban a Heves Megyei Honvéd Egylet és az Egri Kaszinó összefogásával, melyről az Eger c. hetilap is tudósított.  

Az ünnepség napján, 1893. május 31-én „mintha az ég is kedvezni akart volna az ünneplőknek, várakozott bőségesen megtelt csatornái kinyitásával, elhalasztva azt a közönség teljes szétoszlásáig, az esteli órákig”.
A távolabbról érkezőket nemzeti zászlók irányították útba: „Balzsamos üde szellő lengeté a kápolnai csatatéren a gabonaföldek zöld bársonya közé kitűzdelt nemzeti zászlócskákat.”
A reggeli órákban egymásután érkeztek a fogatok a kápolnai templomhoz Egerből és a vármegye sok más településéről. Testületileg jelent meg az Egri Dalkör és a Hevesi Dalegylet képviselete. Délelőtt 10 órakor Klampaczky Alajos szihalmi plébános tartott gyászmisét az elesett hősökért, aki arról volt nevezetes, hogy hazafias hitszónoklatai miatt 1849 után Kufsteinben volt politikai fogoly.  Az istentisztelet alatt az Egri Dalkör „zengette hatalmas erővel a gyászénekeket”.

                       Képeslap.  A felvétel készítésének ideje nem ismert.

A gyászmise után elindult a menet zászlók alatt és zeneszó kísérettel az emlékszoborhoz. Az ünnepség a Himnusszal kezdődött, melyet az Egri Dalkör énekelt. Utána egy joghallgató emlékezett a kápolnai csatáról és a nap jelentőségéről, „buzdítván a jelenlevőket a hősök honfiúi erényeinek követésére.” Beszédét a közönség többször éljenzéseivel és helyeslésével szakította félbe. A „Marseillaise” eléneklése és egy joghallgató szavalata után került sor a koszorúzásra. Az Egri Kaszinó nevében Kapácsy Dezső, a Hevesi Olvasókör nevében pedig Máder Miksa hevesi földbirtokos és gyógyszerész helyezték el koszorúikat az emlékszoborra, „melyet a közönség dörgő éljenzése kísért”. Befejezésül az Egri Dalkör a Szózatot énekelte, melynek elhangzása után „a közönség lelkesült hangulatban szerteoszlott.”
Délben nagy társas-ebédet tartottak a Járó Vendéglőben, melyen kb. 150 ember vett részt, köztük Grónay Sándor Eger polgármestere, Klampaczky Alajos szihalmi plébános, Maczky Emil hevesi főszolgabíró, Okolicsányi László országgyűlési képviselő, az Egri Dalkör, az Egri Kaszinó, a Hevesi Olvasókör és a Dalegylet, Kápolna elöljárósága, és „a környék intelligentiájából igen sokan”.