Hevesen kezdte pályáját egy különleges képességű gyógyító, aki később országosan is elismert orvossá vált. Alig kezdte meg hivatása gyakorlását, a történelmi események 29 évesen a frontra, a haza védelmére szólították. Hogyan lett a honvédorvosból kórházalapító főorvos, akinek szobrot is állítottak?

Dr. Darányi János arcképe 1871.

Darányi János Andornakon (Andornaktályán) született 1819-ben. Apja építőmester volt, aki családjával Hevesre költözött. Itt nevelkedett János fia, itt járta elemi iskoláit. Az akkor kb. négy és félezer lakosú mezőváros Dél-Heves központjának számított, bár igazi városi szerepköre nem volt. Ezekben az évtizedekben sok nemesi család telepedett le Hevesen és környékén, akik óriási lendülettel kezdtek építkezésekbe. Sok nemesi kúria épült, sok gazdasági épület, melyek létrehozásához építőmesteri tudásra is szükség volt.

Az apa gondoskodott fia tanulmányairól, gimnáziumba előbb Pestre, majd Miskolcra adta. A “jó reményű” és tehetséges fiú aztán Egerben bölcsészetet tanult, melyet Pesten folytatott. Hajlama mégis az orvosi pályára vonzotta, ezért orvostanulónak ment a pesti egyetemre. Itt avatták “orvostudorrá” 1845. június 22-én. Diplomája megszerzése után, hogy tökéletesítse tudását, Bécsbe utazott, ahol Rokitanskyt és más híres orvosokat hallgatott. Tanulmányai végeztével visszatért Hevesre, itt kezdte meg gyakorló orvosi pályáját.

Jó híre hamar elterjedt, Egerbe hívták és ő odaköltözött. Itt találta a forradalom. Csatlakozott a megyei nemzetőrséghez, így 1848 nyarán az egri zászlóalj kötelékében a Délvidékre vezényelték a Jellasics elleni harcokhoz. A következő hónapokban többször kérte, hogy nevezzék ki a honvédsereg orvosává. November 17-én Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke nevezte ki a 49. zászlóalj főorvosává századosi ranggal. 1849 márciusában Debrecenben és Rakamazon szolgált, majd áprilisban megérkezett Aradra, ahol megbetegedett. Felépülése után a budavári, majd komáromi várak katonáit, tisztjeit gyógyítgatta, vezette a hozzá rendelt ispotályokat. Komáromban volt egészen a vár átadásáig, szeptember 26-ig.

A szabadságharc leverése után, 1849 végén az orvosi egyetemen kapott tanársegédi állást a sebészeti tanszéken. A híres sebész-tanár, Balassa János mellett dolgozott, ahol nemcsak a sebészetben szerzett gyakorlatot, de kitűnő műtő-orvossá is képezték. Három év múlva a Bács megyei Ó-Kanizsa városa hívta orvosául, melyet elfogadott. Hamar az egész környéken elsőrangú műtőorvosnak ismerték el. 1858-ban Arad városa hívta meg főorvosául. Rövid idő múlva itt is nagy népszerűséget tudhatott magáénak. Két évig igazgatta a vármegyei kórházat, majd 1861-ben az akkori Páva (ma Tekelia Sava) utcában magánkórházat nyitott, melyet húsz éven át sikeresen vezetett. Évente száz és száz sebészi műtétet hajtott végre, ritka szakértelemmel és szerencsével. A korabeli feljegyzés szerint e két évtized alatt itt 28 ezer beteget ápoltak és több mint 1500 műtétet végeztek. Számos fiatal orvos tökéletesítette gyakorlati ismereteit a keze alatt. Rendkívül rokonszenves, örökké bizakodó, kiváló diagnoszta és biztos kezű sebész hírében állott.

Tudása rendkívül szerteágazó volt: szülész, szemész, de az arcsebészetben is úttörő munkát végzett.
Specialitásának számított a “petefészek-tömlő irtás”, mely a legnehezebb és a legritkábban sikerülő műtétek egyikének számított. Ő volt Magyarországon a második sebész, aki sikeres petefészektömlő-eltávolítást végzett, melyet később is  iskolateremtő teljesítménynek értékeltek. 

1889. május 12-én halt meg Aradon. A város a Baross parkban (ma Gyermekpark) szobrot állított tiszteletére, melyet 1901. október 27-én lepleztek le. A szobrot az 1920-as években távolították el a többi magyar vonatkozású szoborral és emléktáblával együtt.

Dr. Darányi János szobra Aradon. Képeslap 1908.

 

Szerző: Gy. Gömori Ilona  2021. március 

Petőfi Sándor, az országutak vándora utazásai közben többször is átszelte a hevesi rónát Szatmárba menet. A pesti - debreceni országút Kápolnán és Füzesabonyon át vezetett, ez a térség jelentette a költő számára a "hevesi rónát".
A hevesi síkon át vezető útjaira két helyen is utalt műveiben. Az egyik “A hevesi rónán” című verse 1846-ból, a másik pedig egy "Úti levél" 1847-ből, melyben konkrétan Füzesabonyt is megnevezte.
Mi köti össze ezeket az utakat?  Ki az, akinek személyéhez mindkét utazás kapcsolódik? Az összekötő szál a szerelem, Szendrey Júlia személye!
Petőfi az 1846-os utazása során bár még nem tudott róla, de a szerelme felé közeledett, akkor ismerte meg Júliát. Másodjára, 1847-ben pedig már tudatosan indult útnak, hogy megkérje a kezét.

A Gelej fogadó Füzesabonyban, ahol Petőfi Sándor megszállt. Épült 1790 és 1820 között.
A fotó adományozója Kárpáti Lászlóné, gyűjtötte Bocsi János (Füzesabony)

Az 1846. évi út emléke

1846-ban Petőfi Sándor azzal a céllal indult útnak, hogy eljusson Erdélybe, a kolozsvári országgyűlésre. Mivel az utazás költségét napi tiszteletdíjaiból nem tudta fedezni, meg kellett várnia, hogy Emich Gusztáv kifizesse összes költeményei honoráriumának első felét. A 250 pengő forintot augusztus 28-án kapta meg. A következő napon indult el,  feltételezhetően a menetrend szerinti pest-debreceni gyorskocsival. Vele tartott író barátja, Obernyik Károly is, aki jól ismerhette Szatmárt, hiszen Kölcsey Ferenc unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak volt a nevelője Pestre költözése előtt. Az indulás napján, augusztus 29-én haladtak át a hevesi síkon, estére Füzesabonyba érkeztek. Ezen az útszakaszon született „A hevesi rónán” című vers. Bár a költő a pontos helyet nem nevezte meg, de életrajzírója (Kerényi Ferenc) szerint minden bizonnyal útközben vagy este a szálláson jegyezte fel. A versben megjelenik  a “néma, zajtalan róna” és a napnyugtában pirosló Mátra vonulata.  (A naplemente ábrázolásának előzményét a János vitéz XXII. fejezetében találjuk: „A nap lehanyatlott/ Hagyva maga után piros alkonyatot/ A piros alkony is eltűnt a világról/ Követve fogyó hold sárga világától”) 
Füzesabonyból hajnalban indultak tovább, este megérkeztek Debrecenbe. Másnap folytatták útjukat Szatmárba Petőfi költő barátjához, Pap Endréhez. Náluk vendégeskedtek néhány nap, majd a baráti négyes együtt indult tovább Nagykárolyba, a megyegyűlés megnyitójára.  A következő napon, szeptember 8-án ismerte meg Szendrey Júliát. Aznap el is készült az első hozzá írott verse: “Piros orca, piros ajkak/ Barna fürtök, barna szem/ És ez arcon, és e szemben/ Mennyi lélek, istenem!” Úgy döntött, hogy eredeti útitervét feladva nem utazik tovább Kolozsvárra, hanem marad Szatmárban, hogy Júlia közelében lehessen.

Az 1847. évi út emléke 

Az 1847-es utazásáról az Úti levelek...-ben ír konkrét helyszínekkel és időponttal.
Az út célja Erdőd, a lánykérés:“A napokban indulok Szatmár felé, hol egy pár ölelő kar s talán egy pár ólmosbot vár... Amint hallom dühödnek az illetők Nagy Károlyban című versemért, nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik..." (Az ólmosbot egy korábbi, Károlyi-kortesekkel való konfliktusára utal.)
Menetrend szerinti gyorskocsijuk, melyen többen is utaztak, május 13-án ért Füzes-Abonyba, ahol megszálltak a Gelej fogadóban.
Itt, a fogadóban írta meg a nap történéseit, mely szerint reggel a pesti Fehérhajó fogadóból indult, majd Rákoson és Gödöllőn, Gyöngyösön és Kápolnán át vitt útjuk, mire Füzesabonyba érkeztek. Útitársai: egy borkereskedő zsidó, egy erdélyi szász kalmár, egy lengyel katonatiszt, egy tót születésű pápista pap és annak a húga. Csak a pappal tudott magyarul beszélni. Ennek a papnak mondta a  sík vidék védelmében a következő híressé vált mondatát: "Szeretőmet és a franciákat és a túróstésztát és a rónaságot a fülem hallatára ne gyalázza senki!"
A hevesi róna megnevezést a Kápolna és Füzesabony közötti útszakaszon említi: “kiértünk a hevesi rónára”.
A gyorskocsi – nevével ellentétben – nem haladt gyorsan, hiszen az utak nagyon rossz minőségűek voltak. Főként sík vidéken, ahol hiányzott a megfelelő építőanyag.
Füzesabonyból másnap hajnalban indultak tovább Poroszlóra, hogy átkeljenek a Tiszán. A Poroszló és Tiszafüred közötti híd 1834-ben, még a Tisza szabályozása előtt épült tölgyfából.1845-ben egy jégzajlás kétharmad részét elvitte, de 1846-ban újjáépítették, így Petőfiék már az új hídon kelhettek át. Ekkoriban kezdődtek a Tisza szabályozásának munkálatai, a gátak építése, melyet a leírásból Petőfi és az utazók szemével láthatunk.

Füzesabonyban az egykori Gelej fogadó helyén álló épület falán 1973 óta  emléktábla őrzi Petőfi  utazásának és fogadóbeli megszállásának tényét. (Hunyadi u. 35.) 

Az emléktábla felirata:

E HELYEN ÁLLT A GELEJ FOGADÓ
AHOL 1847. MÁJUS 13-ÁN
DEBRECENBE UTAZTÁBAN MEGSZÁLLT
PETŐFI SÁNDOR
ÁLLÍTTATTA A KÖLTŐ SZÜLETÉSÉNEK
150. ÉVFORDULÓJÁRA
FÜZESABONY NAGYKÖZSÉG LAKOSSÁGA

Források:

- Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz. Budapest, 2008. Osiris kiadó.

- Petőfi Sándor összes művei 4. 1845-1846. Kritikai kiadás. Szerkesztő: Kerényi Ferenc. Sajtó alá rendezte: Kerényi Ferenc. Budapest, 2003. Akadémiai Kiadó.

- Úti levelek Kerényi Frigyeshez. 1847. II. levél

Tisztelettel köszönöm Bocsi János helytörténésznek  (Füzesabony) a Gelej fogadóról készült archív fotó közlésének  engedélyezését.

A bejegyzés szerzője. Gy. Gömöri Ilona 

2021. március 

1981. február 16-án, hetvenhat évesen elhunyt a gyűjtó, akinek a Hevesi Helytörténeti Gyűjtemény törzsanyagát köszönhetjük. 8400 db tárgyat hagyott Heves községre végrendeletében azzal a kikötéssel, hogy azoknak helyben kell maradniuk, "hadd szolgálják a helyiek múlt iránti vonzalmát és megbecsülését."

Hegedűs Béla 1969-ben a Múzeumi Kiállítóhely ajtajában,
kezében a frissen megjelent Heves története c. könyvvel. 

Hegedűs Béla Balassagyamaton született 1905. szeptember 5-én. Öt hónapos korában került Hevesre nevelőszülőkhöz, Járó Lőrincékhez. Mivel Járóék kosárfonással, fonott bútorok készítésével foglalkoztak, ő is kitanulta ezt a mesterséget. Kosárfonóként, majd kereskedőként dolgozott, de életének igazi értelmet a gyűjtőmunka adott. 
Még gyermek volt, amikor a kutatók a Hanyi-ér mellett a koraközépkori ispáni vár, az ősi Heves nyomait keresték. A 8-9 éves Járó Béla (ahogyan nevelőszülei után nevezték) ide járt fűzfavesszőért. Érdeklődését felkeltették a földből előkerülő tárgyak, ettől kezdve a régiségek gyűjtése életre szóló szenvedélyévé vált.
Felesége, Schelnbach Mária megértő és kitartó társként mindenben segítette. Lakásuk a Bethlen Gábor út elején  volt, melyet zsúfolásig megtöltöttek a „kincsek”. Szinte minden tenyérnyi helyet kihasználva - a padláson, a szobában, az ágy alatt, a falakon – tömegével álltak a régi tárgyak. Szívesen megmutatták a hozzájuk betérő érdeklődőknek. Béla bácsi szeretettel és meggyőzően ismertette gyűjteményét, egy-egy látogatás élménye sokakban máig él. Amatőrként, de megszállottan gyűjtött, elkötelezetten rajongva Heves története iránt. A visszaemlékezések szerint, ha valahol ástak, képes volt reggeltől estig figyelni, mi kerül elő a földből. Folyamatosan képezte magát, autodidakta módon tanult, olvasott. Tapasztalatszerzés céljából kutatókkal, gyűjtőkkel levelezett. Legkedveltebb témája, érdeklődési területe a hevesi vár kérdése volt.
Feleségével együtt szerényen éltek. Minden pénzüket a gyűjtemény gyarapítására fordították. Előfordult, hogy még az élelmet is megvonták maguktól ennek érdekében.
A múzeum létesítésének gondolata élénken foglalkoztatta az 1950-es évektől. Segítségért fordult a Heves Megyei Múzeumok Igazgatóságához, a Heves Községi Tanácshoz, a Magyar Rádióhoz. 1959-ben önállóan rendezett kiállítást.A Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága 1966-tól foglalkoztatta „múzeumi munkaerő” munkakörben.

Gyűjteménye 1969-ben hivatalosan is a látogatók elé kerülhetett, amikor a Hunyadi u. 2. sz. házban megnyílt a Múzeumi Kiállítóhely.
Munkája elismeréseként 1970-ben megkapta a „Hevesért” kitüntetés arany fokozatát.1980-ban Heves Megye Tanácsa a „megye művelődésügyéért” kitüntetésben részesítette.í

Sírja a Felső-temetőben található. 

Hegedűs Béla és felesége síremléke a Felső-temetőben. 2005. (fotó: Gy. Gömöri Ilona). Napjainkban új emlékkő áll a síron. 

Nemesnek született, ugyanakkor cselekedeteiből egy igazi polgár személyisége bontakozik ki előttünk, aki nem sajnálta idejét, saját pénzét és fáradságát áldozni a hevesiek közös ügyeiért.

Szerelem Alfrédról van szó, akiről még életében, 1889-ben elnevezték Heves legszebb, új utcáját. 

Ki volt ő és miért nevezhető városunk egyik első polgárának? 

Domborművének részlete a tiszteletére állított emlékoszlopon, Kő Pál szobrászművész alkotása

A reformkor időszakában, 1837-ben született nemesi családban, a szabadságharc idején 11 éves gyermek. A kiegyezés után kezdődő gazdasági fellendülésnek, fejlődésnek nemcsak tanúja volt, hanem tevékeny cselekvője is.
Heves vármegye közgyűlésének tagjaként erős befolyással bírt, a kitűzött célokért lelkesen és hatékonyan dolgozott.
Nevéhez kötődik a régóta várt, Dormándot Tenken és Hevesen át Jászapátival összekötő megyei út megépítése, mely 1889-ben valósult meg.

Az út hevesi szakaszának kialakításához egy új utca létesítésére volt szükség, mely az ún. “Bischitz-kert” átvágásával vezetett a község központjába. (A Bischitz-kert telkekből, de egy tömbből álló terület volt, mely kiért a mai Baross Gábor utcáig. Tulajdonosai Bischitz Lajos és testvére, Bischitz Artúr, akik egyébként a Nobel-díjas kémikus, Hevesy-”Bischitz” György nagybátyjai voltak.)

Amikor elkészült az új út piactérig tartó szakasza – mely ma nagyjából az OTP-ig tartó területet jelenti – ünnepi testületi ülésen köszönték meg Szerelem Alfréd fáradozását.

 Így lett a Szerelem utca Heves impozáns, első szilárd burkolatú “főutcájává”, melynek beépítése már tervszerű tudatossággal történt. A képviselők még “Szépítészeti Szakosztályt” is hoztak létre a kívánt arculat kialakítására, a beépítési szabályzat megalkotására.

                                           A Szerelem Alfréd út századfordulós képeslapon

Az utca megnyitásával szinte egy csapásra számos “polgári” intézmény jött létre. Az egyik belső udvarban (ma Szerelem Alfréd u. 20.) indult meg a nyári színkör. Májustól októberig rendszeres színházi előadásokat tartottak fővárosi színészek fellépésével. Az udvarral szemben kisdedóvó létesült (ma ez a Tündérkert Óvoda helye), melynek telkét Bischitzék ajánlották fel a községnek. Hamarosan felépült a Piroska-villa, mely a polgári réteg más díszes házaival együtt hozzájárult a korzó városias megjelenéséhez.
Az igényesség tovább ösztönözte a településközpont szépítését. A következő évben Szerelem Alfréd javaslatára két méter széles járdát építettek a Városháza (ma Helytörténeti Gyűjtemény) és a templom közötti szakaszon.

Szerelem Alfréd más jótéteményeivel is szolgálta települését. Tagsági jutalékát - melyet a Heves és Vidéke Takarékpénztár felügyelő bizottságának tagjaként kapott – rendszeresen nem vette fel, hanem a kisdedóvó és a Hevesi Önkéntes Tűzoltó Egylet javára ajánlotta fel.

1894-ben történt halála után újabb nemes, a közjót szolgáló jótéteményére derült fény. Végrendeletében birtokát egy Hevesen felállítandó kórház alap javára hagyta. Olyan kórházat szeretett volna, ahol ingyen gyógykezelést nyerhetnek a teljesen vagyontalan hevesi és pusztatenki betegek.

A végrendeletben a kórház-alap felügyeleti jogával a hevesi római katolikus plébánost bízta meg, védnökül az egri káptalant kérte fel. Azonban – bár közel húsz év telt el – nem történt előrelépés a kórházépítésben. Az egri főkáptalan 1913-ban az érsek előzetes hozzájárulásával átengedte a vármegyének a kórház-alapítványt a vármegyei közkórház javára.
Halála után emlékoszlopot emeltek tiszteletére az Úrikaszinó mellett, a róla elnevezett utca elején, így őrizve a jótevő nevét. 

                  A Szerelem Alfréd - emlékoszlop, hátterében az Úrikaszinó épülete 1909-ben.

A cilinderes férfifejet ábrázoló dombormű - Kő Pál szobrászművész alkotása - az obeliszk felújítása során, 1998-ban került rajta elhelyezésre.

                                                        Az emlékoszlop napjainkban

Szerelem Alfréd családi, személyes sorsa nem nevezhető szerencsésnek. Felesége, borfeői Bory Klementin 1878-ban, házasságuk második évében, 27 éves korában meghalt egy kislányt, Máriát hátrahagyva. Klementint Tenken helyezték nyugalomra a családi sírboltban.
Mondhatjuk, – bár kegyetlen a szó – hogy a családnak “magva szakadt”, “kihalt”.
Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy a tiszteletreméltó, nemes cselekedetek sora, melyet Szerelem Alfréd a hevesiekért tett, halhatatlanná teszik emlékét.

Szerelem Alfréd nevét örökre őrzi a róla elnevezett utca, a tiszteletére készült obeliszk, és a helyi emlékezet!

 Gy. Gömöri Ilona 
2020 decemberében

Hevesen az 1956-os forradalmi események október 28-án kezdődtek el.
A Községháza előtt 14 órakor hatalmas tömeg gyűlt össze, akik a régi vezetők leváltását követelték. Guba Dezső egy asztalra állva igyekezett az indulatokat fékezni, a törvényesség betartását kérve. Megválasztották a Forradalmi Munkástanácsot, mely átvette a helyi államhatalmi szerv feladatait, irányította a település életét.
Este az utcai csoportosulások során kiszabadították a rabokat, mások a régi vezetőkön akartak bosszút állni. Több pártfunkcionáriust saját érdekükben börtönbe kísértek. Az atrocitásokat Maczky Béla nemzetőrparancsnok és G. Kovács László rendőrtiszt akadályozta meg. 

        A Községháza az 1950-es években, a forradalmi események helyszíne

A BÜSZKESÉGPONT emléktáblája, a kiállítás részlete

Ezen a történelmi helyen, a régi Községháza, ma Múzeum épületében található a BÜSZKESÉGPONT a hevesi 1956-os résztvevők tiszteletére, ahol kiállításon mutatjuk be életútjukat. 

A Községháza napjainkban, ma  Helytörténeti Gyűjtemény

Hevesen nem dördültek fegyverek 1956-ban. A forradalmi események véráldozat nélkül, viszonylag békésen zajlottak. A történések súlyához képest viszont megdöbbentően súlyos ítéletek születtek. Dr. Vida Ferenc elnöklete alatt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa a hevesiek perében 112 tanút hallgatott ki, és 18 főt ítélt el, közülük két személyt életfogytiglani börtönbüntetésre.
Éppen ebben rejlenek a helyi forradalmi eseményeknek és az azt követő megtorlásnak az egyedi és figyelmet keltő vonásai. Ugyanis az indokoltnál lényegesen nagyobb perek és a keményebb ítéletek születtek…..

Erről szól a 2016-ban, a hatvanadik évfordulóra megjelent könyvem (Gy. Gömöri Ilona: A megélt történelem - 1956, Heves. Heves, 2016), mely az 1956-os Emlékbizottság megbízásából készült. 

Miért fontos számomra az 1956-os forradalom emlékezete? 
Egy helytörténeti kutatás lépcsőfokai

Talán ott kezdődött, amikor Rózsa Gyuri bácsi váratlanul elővette szekrényéből féltve őrzött bírósági iratait, és elmondta, hogyan élte át Hevesen a forradalmi napokat, majd a nyolc év börtönt. Mindez az 1980-as években történt, egy néprajzi adatgyűjtés során. Néhány év múlva – szintén egy más témájú beszélgetés alkalmával – özv. Kovács Józsefné tárta fel előttem férje történetét, aki országos pártszervezőként vett részt az eseményekben, majd 1957-ben fiatalon hunyt el, menekülés közben.

Később – bár tudatosan még nem kutattam - újra és újra, több nézőpontból is hallottam 1956-1957 hevesi történeteit. Sokféle hozzáállást, egymásnak ellentmondó emlékeket is megtapasztaltam, ami világossá tette számomra, ugyanaz az esemény mást és mást jelenthet a résztvevők számára. Egyre izgalmasabbá vált, valójában mi és hogyan történhetett. Fokozatosan sikerült megkeresnem az 1957-es vádiratban szereplő személyeket vagy családjukat. Igy jutottam el a legfőbb irányító személyéhez, Guba Dezsőhöz, majd testvéréhez, Guba Bélához, özv. Cziglédy Endrénéhez, Guba Lajoshoz, G. Kovács Lászlóhoz, Acsán Lajoshoz. Emlékezetes – néha felemelő, máskor keserű – beszélgetések voltak ezek, melyek tartalmát rögzítettem.

Közben levéltári források kutatásába kezdtem a Heves Megyei Levéltárban és a Borsod – Abauj – Zemplén Megyei Levéltárban, ahol megtaláltam a perek és ítéletek anyagát.

Nagy lendületet adott munkámnak 2006, az ötvenedik évforduló, amikor a Hevesi ‘56 Emlékbizottság tagjaként részt vettem az ünnepség előkészítésében, a hevesi ‘56-osok és hozzátartozóik felkeresésében.

Tovább folytattam a személyes, megélt történetek rögzítését, de a korábbinál sokkal tudatosabban. Igyekeztem hiteles szemtanúkat keresni, akik ott voltak az események valamelyik helyszínén. Fontosnak tartottam, hogy ne mástól hallott, hanem az átélt történeteteket rögzítsem.

A riportalanyok kiválasztásánál arra is törekedtem, hogy életútjuk, a helyi ’56-os eseményekben betöltött pozícióik reprezentálják a helyi társadalom rétegeit. Van köztük, aki forradalmárként, üldözött kulákként, rendőrként, hivatali dolgozóként, tanárként, iparosként, tsz-tagként, gyermekként vált részesévé a napi történelemnek. Riport készült többek között Kő Pállal, aki 15 éves volt akkor Maczky Levente néven, Balázs Istvánnéval, Szedlák Györggyel, Lövei Istvánnéval, Acsán Zsuzsannával, Guba Józsefnéval, Varga Gizellával, özv. Veréb Józsefnéval, Sinkovics Istvánnéval, Törő Lászlóval, G. Kovács Lászlóval, Besenyei Istvánnéval és másokkal. Összesen 24 interjút készítettem. A nyilatkozókat arról kérdeztem, hogyan váltak a forradalmi események részeseivé, milyennek látták akkor Hevest. Így az interjúk legnagyobb része az 1948-1958 közötti időszakra, illetve azon belül szűkebb eseménysorra vonatkozik. A téma feldolgozásához fontos támpontot nyújtott Czakó Gábor Guba Dezsővel készített interjúja is, melyet 1993-ban középiskolai tanulóként rögzített.

Az "elbeszélt történelem" ("oral history”)  vizsgálati módszere lehetővé tette a téma oly módon való feldolgozását, hogy a múltat ne lezártan és kizárólagosan lássuk, hanem nézőpontokból, szituációkból álló, nyitott történetek együttesének. 

Sokat köszönhetek az interjúalanyoknak! Általuk vált számomra érzékelhetővé, mennyire sokarcú volt 1956.  Köszönöm bizalmukat és azt, hogy hozzájárultak emlékeik közléséhez.

A forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára levéltári adatok és az interjúk személyes történetei alapján írtam meg kutatásaim eredményét“A megélt történelem – 1956, Heves”című kötetben. Megjelenését az 1956-os Emlékbizottság és Heves Város Önkormányzata támogatta.
A kötet borítóján Kő Pál Magyar Messiás című alkotása látható.

A könyv terjedelme 140 oldal, 12 színes melléklettel.
Bemutatására 2016. október 23-án került sor a városi ünnepi megemlékezés keretében a Helytörténeti Gyűjteményben.

A kutatás során sikerült magántulajdonban lévő forrásértékű tárgyakat és írásos történelmi dokumentumokat, archív fotókat is feltárni és dokumentálni, melyek a Hevesi Helytörténeti Gyűjtemény anyagát gyarapították. 

A kutatás és gyűjtés eredményeként a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára kiállítás is készülhetett a helyi eseményekről, melynek címe: “Büszkeségpont. Heves, 1956”. Itt látható a gyűjtött relikviák egy része, többek között Guba Dezső börtönben írott levele, Maczky Béla önarcképe és festményei, börtönben varrt tárgyai,  Guba Lajos zászlója,  Nagy Sándor tanító fogkefenyélből faragott miniatűr szobrai.  A kiállítás megtekinthető a Helytörténeti Gyűjtemény nyitva tartási idejében.

A könyv elérhető a Hevesi Helytörténeti Gyűjteményben és a Városi Könyvtárban, valamint a szerzőnél.

Bővebben:
https://www.academia.edu/37740699/A_meg%C3%A9lt_t%C3%B6rt%C3%A9nelem_1956_Heves

Kétszáz éve történt, hogy Hevesen egy maroknyi közösség összefogott, hogy gyermekeiket taníttathassák. Nem volt még törvény a tankötelezettségről, sőt nem volt még önálló egyházközségük sem, de 10-15 református család elhatározta, hogy saját költségükön tanítót fogadnak, iskolát építenek. 1820-ban 32 gyermek kezdte meg elemi iskolai tanulmányait az új református iskolában.

A sikerhez egy folyamat vezetett, melynek fontos része volt a protestánsok helyzetének javulása. 1790 jelentette a határkőt, amikor az országgyűlés újra biztosította számukra a Bocskai által 1606-ban kivívott vallásszabadságukat. A törvény rendelkezett a szabad iskolaépítés jogáról is. Az 1800-as évekkel kezdődő időszak a nemzeti ébredés kezdetének tekinthető, amikor beköszönt a magyar kultúra virágkora, amikor magyar nyelven lehet tanítani.
Helyi vonatkozásban a folyamat részének tekinthető, hogy a hevesi reformátusok már korábban is kezdeményezték, hogy saját tanítójuk legyen. 1802-ben esperesi jóváhagyás nélkül hívtak tanítót, melyért az egyházmegyei gyűlés megrótta őket és nem engedélyezte. De nem adták fel, később újra elküldték kérelmüket tanító kirendelésére. A kérés ekkor teljesült, így került Hevesre tanítónak 1820-ban Tarjáni István, az első tanító, praeceptor. (praeceptor = még fiatal, tanulmányokat folytató tanító)

Erre az évre készült el a Heves északi szélén lévő egyházi telken az “eklézsiai épület”, melyben az iskola mellett helyet kapott a tanító lakása is. (Napjainkban ez a hely a Gyöngyösi u. 73., ahol a jelenlegi református templom áll, valamint a mellette lévő telek.

Kik voltak a nemesurak akik mindezt véghezvitték?
Neveiket megőrizte az egyházi Protocollum első bejegyzése:

A Protocollum első oldalának fotója, alul átirata

A kurátoron és a négy egyháztanács-tagon (consostorialis úron) kívül a Fáy, Ónody, Bernáthfalvy Bernáth, Nemesbikki Nyíreő és Runyai Soldos családok vezetésével indult meg a helyi református közösség szerveződése. A családok közös vonásaként említhető, hogy a Felvidékről költöztek Hevesre és a Heves környékén lévő pusztákra a 18. század folyamán. Majorságot létesítettek, gazdálkodtak. A környék, Szárazbő és Tenk szórvány reformátusaival együtt az átányi református anyaegyházhoz tartoztak, de 1790-től a hevesiek fokozatosan önállósodtak. 1859-ben érték el a gyülekezet teljes önállóságát, melyet a nemesurak felajánlásai tettek lehetővé. A 19. század végére a gyülekezet erős közösséggé vált.
A Protocollum címlapja. Ebbe a kézírásos füzetbe jegyezték fel a gyülekezet vezetői történetüket és a presbiteri gyűlések jegyzőkönyvét. A Hevesi Református Egyházközség tulajdona. 

Mi történt az 1820-ban létesített iskolával?

1867-ben tűzvész pusztított, leégett az “eklézsiai épület”. A gyülekezet újra felépített egy iskolaépületet, melyet 1890-ben egy tanteremmel még bővítettek. Hamarosan azonban ez is szűknek bizonyult, így építkezésbe fogtak a régi imaház helyén, és 1930-ban elkészült a fotón látható új iskola.
Az 1930- felépült református iskola az akkori Szmrecsányi, ma Gyöngyösi úton. Az épület helyén áll ma a Kerekerdő Óvoda. 

Az iskola az  államosításig, 1948-ig működhetett. Fennállásának 128 éve alatt 17 anítója volt, többszáz gyerek került ki falai közül.

Bővebben: 
- Gy. Gömöri Ilona: Egyházak és szerepük a település életében. In.: Tanulmányok Hevesről. (Szerkesztette Petercsák Tivadar és Szabó J. József) Heves, 2001.
-  Gy. Gömöri Ilona: A hevesi református egyházközség története a XIX. század elejétől napjainkig. Agria. Az Egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve. XXXIII. kötet. Eger, 1997. 291-317. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_HEVE_agria33/?pg=292&layout=s
Gy. Gömöri Ilona: A hevesi reformátusok története. Heves, 2011. https://www.libri.hu/konyv/gy_gomori_ilona.a-heves-reformatusok-tortenete.htm

Hevest a török kor óta a dinnye hazájaként emlegetik a források, ahol a könnyen felmelegedő talaj és a kedvező éghajlat miatt a térség legkoraibb dinnyéje terem. Az erdőirtásokon bőséggel termett a „hevesi vérbélű”, mely a 19. században önálló fajtának számított. A 20. századra nemcsak az erdőirtások fogytak el, hanem a termelési mód is megváltozott, áttértek az intenzív, melegágyi művelésre. A gyepkockában való palántanevelés módszerét a csányiak fejlesztették mesterfokra, ők terjesztették el szerte az országban.
Hevesre az 1920-as évek elején került az első név szerint ismert csányi dinnyés, Bálint Sándor. Hamarosan a legelismertebb szakértőnek számított, nevét Dinnyés Sándorként őrizte meg a helyi hagyomány.
Leánya, Ilona 94 éves, Hevesen él családjával.  Két évvel ezelőtt, egy beszélgetés alkalmával elmesélte édesapja élettörténetét és a száz évvel ezelőtt elterjedt új termelési eljárás lényegét. 
"Dinnyés" Bálint Sándor és felesége

Bálint Sándor Csányon született 1902-ben, dinnyés-családban. Fiatalemberként Jászapátira szegődött, ott ismerte meg a gazda lányát, Bagi Veronikát, akit nemsoká feleségül vett. Az 1920-as évek elején költöztek Hevesre, amikor a csányi dinnyések tudása iránt óriási igény volt. Hamar ismertté vált, sorra keresték fel tanácsért, vagy éppen palántáért otthonában, a Gyöngyösi út 50. sz. alatt. Mivel mindenki a korai termés elérésére törekedett, amihez melegágyban nevelt palántákra volt szükség, az új módszer elsajátítása különösen fontossá vált a termelők számára. Az új művelési módot a hevesi gazdák nagy részével Bálint Sándor ismertette meg. Ezért fűzték nevéhez a „Dinnyés” jelzőt.

„Hat éves koromban már dolgozni kellett. A gyepkockák alsó részébe, ahol nem volt fű, lyukat kellett fúrnom, és beletenni egy magot. Édesapám mindig elmondta: Nehogy fordítva tedd, mert nem lesz belőle semmi!” – idézi fel Bálint Sándor leánya. A dinnyemagot soha nem vásárolták, saját termésű magból nevelték a palántát. A termelők a gyepkockákat a régi Vásártéren vagy a pélyi határban vágták, ehhez két szerszám kellett, a hasító, amivel felvágták a gyepet és a szedő, amivel felszedték a kb. 7x7 cm-es kockákat. Ezt vitték az addigra már előkészített melegágyba, aminek kb. 40 cm-es istállótrágya volt az alapja. Ott szorosan egymás mellé helyezték füves oldalukkal lefelé, így kerültek beléjük a magvak. Majd rátették az üvegrámát, és ha hideg volt, még a hasurát is. Vigyázni kellett az egyenletes melegre, a szellőztetésre. Amikor megnőtt a palánta, május közepén kivitték a dinnyeföldre, fészkekbe ültették. Háromszor kellett kapálni, ügyelni arra, hogy ne vágják el a gyökereket. Nem locsolták, annyi víz érte, amennyit az égből kapott

 „Amikor eljött az érés ideje, édesapám választotta ki, melyiket lehet levenni. Nagyon értett hozzá. Csak ráütött a dinnyére és a hangjából tudta, hogy melyik a jó. Vagy a héj keménységét figyelte. A nagy ujja körmét belenyomta a dinnye héjába. Ha belement, azt mondta. ez még csak 70 %, ha nem, ez 100 %-os érett, mehet! Olyan kemény volt a körme, hogy alig lehetett neki levágni.” A dinnye jelölésére szöges dinnyebélyegzőt is használtak, mely védjegyet jelentett a termelő számára. Az eladás nem jelentett nagy gondot. Sokszor már a földjéről felvásárolták a kereskedők, máskor a termelők szállították el közeli és távoli piacokra, Budapestre is.

A hevesi fajtájú, sötétzöld, fényes héjú, apró fekete magvú görögdinnyét termelték. Sárgadinnyében szerették az ananász fajtát, mert puhább húsú volt, a kősárgát pedig azért, mert jól lehetett szállítani.

Bálint Sándorékon kívül még sok csányi dinnyés költözött ide abban az időben, nagy igény volt a tudásukra. Sokan végleg itt maradtak, Hevesre, Átányra, Erdőtelekre házasodtak. Dinnyés Sándor rövid ideig Csongrád megyébe is szerződött, de életének nagy részét Hevesen töltötte. Utolsó éveiben is híresen szép palántákat nevelt. 1981-ben hunyt el. Dinnyészeti tudása családjában öröklődött, unokájának jó érzéke van termeléséhez.

"Dinnyés" Bálint Sándor felesége és gyermekei, háttérben a melegágy üvegrámája látszik 

Bővebben a hevesi dinnyetermelésről:
Gy. Gömöri Ilona: A hevesi dinnye. In: Tanulmányok Hevesről (szerk. Petercsák Tivadar és Szabó J. József) Heves, 2001. 409-425. p. https://www.academia.edu/37740218/A_hevesi_dinnye

Írásom megjelent a Hevesi Hírportál oldalán 2019. augusztus 10-én. https://hevesihirportal.hu/2019/08/10/dinnyes-balint-sandor-heves-legismertebb-dinnyeszakertoje/

Ma alig ismerünk néhány dinnyefajtát név szerint. Nehéz elképzelni, hogy kb. 150 évvel ezelőtt több mint 270 sárgadinnyefélét különböztettek meg a Dinnyész-egylet elszánt kísérletezői. A dinnyék között származásukat tekintve voltak keleti-perzsa, francia, portugál eredetűek, nagyságukat tekintve némelyik alig nagyobb az uborkánál, ízükre nézve pedig több faj kifejezetten savanyú ízű, melyet mézzel fogyasztottak vagy befőztek.
A nagy fajtaválaszték közül négy alapvető típust választottam ki a korabeli dinnyészeti szaklapokból, hogy megismerjük jellemzőiket.
            1. Cantalup                 2. Keleti                    3. Muskotály      4. Savanyú chitó

 A Cantalup dinnyék héja "bibircsós",  mély gerezdes, vastag és "reczés". Illata erős, éréskor a színét változtathatja. Húsa vastag, sárga, ropogós, édes. Túlérve megtaplósodik és kásásodik. 

 Perzsa vagy keleti dinnyék. Ritkán fejlődnek nagyra. Általában nem gerezdesek. Héjuk vékony, sima. Illatuk csekély. Húsuk vastag, kicsi magüreggel. Színe élénk sárga vagy hamvas-zöld, éréskor megfakul. 

 Muskotály. (Moscatello) Nagysága alig nagyobb egy uborkánál. Bő termésű, egy fészekben 10-15 db is megterem. Húsa sötétzöld, "csupa lé és zamat", rendkívül édes.  Befőzésre nagyon alkalmas. Az 1873-as világkiállításon nagy sikere volt. 

 Savanyú chitó. A savanyú dinnyék "középen állanak az ugorka és a dinnye között". "Legtöbbnyire csak eczetbe rakva, vagy pedig czukorba főzve élvezhetők".  Ezek a kicsi dinnyék hosszúkásak, héjuk vékony és "erősen illatoz". Húsuk fehér, savanykás, zamatnélküli. 

Nemcsak a nemesítők kísérleteztek, de a háziasszonyok is, hogyan lehetne az ízletes gyümölcsöt télire tartósítani. Következzen két recept, melyet érdemes kipróbálni, bár közben arra is gondolni kell, hogy a mai dinnyék tulajdonságai már nem olyanok, mint másfél évszázaddal ezelőtt.
Mindenesetre a receptek olvasása is élményt ad. A választékos szóhasználatnak köszönhetően szinte érezhetővé válnak az ízek-zamatok. Közben pedig csodálhatjuk, mennyi idő és gondosság kellett a befőttek elkészítéséhez.