Hevesen nem dördültek fegyverek 1956-ban. A forradalmi események véráldozat nélkül, viszonylag békésen zajlottak. A történések súlyához képest viszont megdöbbentően súlyos ítéletek születtek. Dr. Vida Ferenc elnöklete alatt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa a hevesiek perében 112 tanút hallgatott ki, és 18 főt ítélt el, közülük két személyt életfogytiglani börtönbüntetésre.
Éppen ebben rejlenek a helyi forradalmi eseményeknek és az azt követő megtorlásnak az egyedi és figyelmet keltő vonásai. Ugyanis az indokoltnál lényegesen nagyobb perek és a keményebb ítéletek születtek…..

Erről szól a 2016-ban, a hatvanadik évfordulóra megjelent könyvem (Gy. Gömöri Ilona: A megélt történelem - 1956, Heves. Heves, 2016), mely az 1956-os Emlékbizottság megbízásából készült. 

Miért fontos számomra az 1956-os forradalom emlékezete? 
Egy helytörténeti kutatás lépcsőfokai

Talán ott kezdődött, amikor Rózsa Gyuri bácsi váratlanul elővette szekrényéből féltve őrzött bírósági iratait, és elmondta, hogyan élte át Hevesen a forradalmi napokat, majd a nyolc év börtönt. Mindez az 1980-as években történt, egy néprajzi adatgyűjtés során. Néhány év múlva – szintén egy más témájú beszélgetés alkalmával – özv. Kovács Józsefné tárta fel előttem férje történetét, aki országos pártszervezőként vett részt az eseményekben, majd 1957-ben fiatalon hunyt el, menekülés közben.

Később – bár tudatosan még nem kutattam - újra és újra, több nézőpontból is hallottam 1956-1957 hevesi történeteit. Sokféle hozzáállást, egymásnak ellentmondó emlékeket is megtapasztaltam, ami világossá tette számomra, ugyanaz az esemény mást és mást jelenthet a résztvevők számára. Egyre izgalmasabbá vált, valójában mi és hogyan történhetett. Fokozatosan sikerült megkeresnem az 1957-es vádiratban szereplő személyeket vagy családjukat. Igy jutottam el a legfőbb irányító személyéhez, Guba Dezsőhöz, majd testvéréhez, Guba Bélához, özv. Cziglédy Endrénéhez, Guba Lajoshoz, G. Kovács Lászlóhoz, Acsán Lajoshoz. Emlékezetes – néha felemelő, máskor keserű – beszélgetések voltak ezek, melyek tartalmát rögzítettem.

Közben levéltári források kutatásába kezdtem a Heves Megyei Levéltárban és a Borsod – Abauj – Zemplén Megyei Levéltárban, ahol megtaláltam a perek és ítéletek anyagát.

Nagy lendületet adott munkámnak 2006, az ötvenedik évforduló, amikor a Hevesi ‘56 Emlékbizottság tagjaként részt vettem az ünnepség előkészítésében, a hevesi ‘56-osok és hozzátartozóik felkeresésében.

Tovább folytattam a személyes, megélt történetek rögzítését, de a korábbinál sokkal tudatosabban. Igyekeztem hiteles szemtanúkat keresni, akik ott voltak az események valamelyik helyszínén. Fontosnak tartottam, hogy ne mástól hallott, hanem az átélt történeteteket rögzítsem.

A riportalanyok kiválasztásánál arra is törekedtem, hogy életútjuk, a helyi ’56-os eseményekben betöltött pozícióik reprezentálják a helyi társadalom rétegeit. Van köztük, aki forradalmárként, üldözött kulákként, rendőrként, hivatali dolgozóként, tanárként, iparosként, tsz-tagként, gyermekként vált részesévé a napi történelemnek. Riport készült többek között Kő Pállal, aki 15 éves volt akkor Maczky Levente néven, Balázs Istvánnéval, Szedlák Györggyel, Lövei Istvánnéval, Acsán Zsuzsannával, Guba Józsefnéval, Varga Gizellával, özv. Veréb Józsefnéval, Sinkovics Istvánnéval, Törő Lászlóval, G. Kovács Lászlóval, Besenyei Istvánnéval és másokkal. Összesen 24 interjút készítettem. A nyilatkozókat arról kérdeztem, hogyan váltak a forradalmi események részeseivé, milyennek látták akkor Hevest. Így az interjúk legnagyobb része az 1948-1958 közötti időszakra, illetve azon belül szűkebb eseménysorra vonatkozik. A téma feldolgozásához fontos támpontot nyújtott Czakó Gábor Guba Dezsővel készített interjúja is, melyet 1993-ban középiskolai tanulóként rögzített.

Az "elbeszélt történelem" ("oral history”)  vizsgálati módszere lehetővé tette a téma oly módon való feldolgozását, hogy a múltat ne lezártan és kizárólagosan lássuk, hanem nézőpontokból, szituációkból álló, nyitott történetek együttesének. 

Sokat köszönhetek az interjúalanyoknak! Általuk vált számomra érzékelhetővé, mennyire sokarcú volt 1956.  Köszönöm bizalmukat és azt, hogy hozzájárultak emlékeik közléséhez.

A forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára levéltári adatok és az interjúk személyes történetei alapján írtam meg kutatásaim eredményét“A megélt történelem – 1956, Heves”című kötetben. Megjelenését az 1956-os Emlékbizottság és Heves Város Önkormányzata támogatta.
A kötet borítóján Kő Pál Magyar Messiás című alkotása látható.

A könyv terjedelme 140 oldal, 12 színes melléklettel.
Bemutatására 2016. október 23-án került sor a városi ünnepi megemlékezés keretében a Helytörténeti Gyűjteményben.

A kutatás során sikerült magántulajdonban lévő forrásértékű tárgyakat és írásos történelmi dokumentumokat, archív fotókat is feltárni és dokumentálni, melyek a Hevesi Helytörténeti Gyűjtemény anyagát gyarapították. 

A kutatás és gyűjtés eredményeként a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára kiállítás is készülhetett a helyi eseményekről, melynek címe: “Büszkeségpont. Heves, 1956”. Itt látható a gyűjtött relikviák egy része, többek között Guba Dezső börtönben írott levele, Maczky Béla önarcképe és festményei, börtönben varrt tárgyai,  Guba Lajos zászlója,  Nagy Sándor tanító fogkefenyélből faragott miniatűr szobrai.  A kiállítás megtekinthető a Helytörténeti Gyűjtemény nyitva tartási idejében.

A könyv elérhető a Hevesi Helytörténeti Gyűjteményben és a Városi Könyvtárban, valamint a szerzőnél.

Bővebben:
https://www.academia.edu/37740699/A_meg%C3%A9lt_t%C3%B6rt%C3%A9nelem_1956_Heves

Kétszáz éve történt, hogy Hevesen egy maroknyi közösség összefogott, hogy gyermekeiket taníttathassák. Nem volt még törvény a tankötelezettségről, sőt nem volt még önálló egyházközségük sem, de 10-15 református család elhatározta, hogy saját költségükön tanítót fogadnak, iskolát építenek. 1820-ban 32 gyermek kezdte meg elemi iskolai tanulmányait az új református iskolában.

A sikerhez egy folyamat vezetett, melynek fontos része volt a protestánsok helyzetének javulása. 1790 jelentette a határkőt, amikor az országgyűlés újra biztosította számukra a Bocskai által 1606-ban kivívott vallásszabadságukat. A törvény rendelkezett a szabad iskolaépítés jogáról is. Az 1800-as évekkel kezdődő időszak a nemzeti ébredés kezdetének tekinthető, amikor beköszönt a magyar kultúra virágkora, amikor magyar nyelven lehet tanítani.
Helyi vonatkozásban a folyamat részének tekinthető, hogy a hevesi reformátusok már korábban is kezdeményezték, hogy saját tanítójuk legyen. 1802-ben esperesi jóváhagyás nélkül hívtak tanítót, melyért az egyházmegyei gyűlés megrótta őket és nem engedélyezte. De nem adták fel, később újra elküldték kérelmüket tanító kirendelésére. A kérés ekkor teljesült, így került Hevesre tanítónak 1820-ban Tarjáni István, az első tanító, praeceptor. (praeceptor = még fiatal, tanulmányokat folytató tanító)

Erre az évre készült el a Heves északi szélén lévő egyházi telken az “eklézsiai épület”, melyben az iskola mellett helyet kapott a tanító lakása is. (Napjainkban ez a hely a Gyöngyösi u. 73., ahol a jelenlegi református templom áll, valamint a mellette lévő telek.

Kik voltak a nemesurak akik mindezt véghezvitték?
Neveiket megőrizte az egyházi Protocollum első bejegyzése:

A Protocollum első oldalának fotója, alul átirata

A kurátoron és a négy egyháztanács-tagon (consostorialis úron) kívül a Fáy, Ónody, Bernáthfalvy Bernáth, Nemesbikki Nyíreő és Runyai Soldos családok vezetésével indult meg a helyi református közösség szerveződése. A családok közös vonásaként említhető, hogy a Felvidékről költöztek Hevesre és a Heves környékén lévő pusztákra a 18. század folyamán. Majorságot létesítettek, gazdálkodtak. A környék, Szárazbő és Tenk szórvány reformátusaival együtt az átányi református anyaegyházhoz tartoztak, de 1790-től a hevesiek fokozatosan önállósodtak. 1859-ben érték el a gyülekezet teljes önállóságát, melyet a nemesurak felajánlásai tettek lehetővé. A 19. század végére a gyülekezet erős közösséggé vált.
A Protocollum címlapja. Ebbe a kézírásos füzetbe jegyezték fel a gyülekezet vezetői történetüket és a presbiteri gyűlések jegyzőkönyvét. A Hevesi Református Egyházközség tulajdona. 

Mi történt az 1820-ban létesített iskolával?

1867-ben tűzvész pusztított, leégett az “eklézsiai épület”. A gyülekezet újra felépített egy iskolaépületet, melyet 1890-ben egy tanteremmel még bővítettek. Hamarosan azonban ez is szűknek bizonyult, így építkezésbe fogtak a régi imaház helyén, és 1930-ban elkészült a fotón látható új iskola.
Az 1930- felépült református iskola az akkori Szmrecsányi, ma Gyöngyösi úton. Az épület helyén áll ma a Kerekerdő Óvoda. 

Az iskola az  államosításig, 1948-ig működhetett. Fennállásának 128 éve alatt 17 anítója volt, többszáz gyerek került ki falai közül.

Bővebben: 
- Gy. Gömöri Ilona: Egyházak és szerepük a település életében. In.: Tanulmányok Hevesről. (Szerkesztette Petercsák Tivadar és Szabó J. József) Heves, 2001.
-  Gy. Gömöri Ilona: A hevesi református egyházközség története a XIX. század elejétől napjainkig. Agria. Az Egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve. XXXIII. kötet. Eger, 1997. 291-317. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_HEVE_agria33/?pg=292&layout=s
Gy. Gömöri Ilona: A hevesi reformátusok története. Heves, 2011. https://www.libri.hu/konyv/gy_gomori_ilona.a-heves-reformatusok-tortenete.htm

Hevest a török kor óta a dinnye hazájaként emlegetik a források, ahol a könnyen felmelegedő talaj és a kedvező éghajlat miatt a térség legkoraibb dinnyéje terem. Az erdőirtásokon bőséggel termett a „hevesi vérbélű”, mely a 19. században önálló fajtának számított. A 20. századra nemcsak az erdőirtások fogytak el, hanem a termelési mód is megváltozott, áttértek az intenzív, melegágyi művelésre. A gyepkockában való palántanevelés módszerét a csányiak fejlesztették mesterfokra, ők terjesztették el szerte az országban.
Hevesre az 1920-as évek elején került az első név szerint ismert csányi dinnyés, Bálint Sándor. Hamarosan a legelismertebb szakértőnek számított, nevét Dinnyés Sándorként őrizte meg a helyi hagyomány.
Leánya, Ilona 94 éves, Hevesen él családjával.  Két évvel ezelőtt, egy beszélgetés alkalmával elmesélte édesapja élettörténetét és a száz évvel ezelőtt elterjedt új termelési eljárás lényegét. 
"Dinnyés" Bálint Sándor és felesége

Bálint Sándor Csányon született 1902-ben, dinnyés-családban. Fiatalemberként Jászapátira szegődött, ott ismerte meg a gazda lányát, Bagi Veronikát, akit nemsoká feleségül vett. Az 1920-as évek elején költöztek Hevesre, amikor a csányi dinnyések tudása iránt óriási igény volt. Hamar ismertté vált, sorra keresték fel tanácsért, vagy éppen palántáért otthonában, a Gyöngyösi út 50. sz. alatt. Mivel mindenki a korai termés elérésére törekedett, amihez melegágyban nevelt palántákra volt szükség, az új módszer elsajátítása különösen fontossá vált a termelők számára. Az új művelési módot a hevesi gazdák nagy részével Bálint Sándor ismertette meg. Ezért fűzték nevéhez a „Dinnyés” jelzőt.

„Hat éves koromban már dolgozni kellett. A gyepkockák alsó részébe, ahol nem volt fű, lyukat kellett fúrnom, és beletenni egy magot. Édesapám mindig elmondta: Nehogy fordítva tedd, mert nem lesz belőle semmi!” – idézi fel Bálint Sándor leánya. A dinnyemagot soha nem vásárolták, saját termésű magból nevelték a palántát. A termelők a gyepkockákat a régi Vásártéren vagy a pélyi határban vágták, ehhez két szerszám kellett, a hasító, amivel felvágták a gyepet és a szedő, amivel felszedték a kb. 7x7 cm-es kockákat. Ezt vitték az addigra már előkészített melegágyba, aminek kb. 40 cm-es istállótrágya volt az alapja. Ott szorosan egymás mellé helyezték füves oldalukkal lefelé, így kerültek beléjük a magvak. Majd rátették az üvegrámát, és ha hideg volt, még a hasurát is. Vigyázni kellett az egyenletes melegre, a szellőztetésre. Amikor megnőtt a palánta, május közepén kivitték a dinnyeföldre, fészkekbe ültették. Háromszor kellett kapálni, ügyelni arra, hogy ne vágják el a gyökereket. Nem locsolták, annyi víz érte, amennyit az égből kapott

 „Amikor eljött az érés ideje, édesapám választotta ki, melyiket lehet levenni. Nagyon értett hozzá. Csak ráütött a dinnyére és a hangjából tudta, hogy melyik a jó. Vagy a héj keménységét figyelte. A nagy ujja körmét belenyomta a dinnye héjába. Ha belement, azt mondta. ez még csak 70 %, ha nem, ez 100 %-os érett, mehet! Olyan kemény volt a körme, hogy alig lehetett neki levágni.” A dinnye jelölésére szöges dinnyebélyegzőt is használtak, mely védjegyet jelentett a termelő számára. Az eladás nem jelentett nagy gondot. Sokszor már a földjéről felvásárolták a kereskedők, máskor a termelők szállították el közeli és távoli piacokra, Budapestre is.

A hevesi fajtájú, sötétzöld, fényes héjú, apró fekete magvú görögdinnyét termelték. Sárgadinnyében szerették az ananász fajtát, mert puhább húsú volt, a kősárgát pedig azért, mert jól lehetett szállítani.

Bálint Sándorékon kívül még sok csányi dinnyés költözött ide abban az időben, nagy igény volt a tudásukra. Sokan végleg itt maradtak, Hevesre, Átányra, Erdőtelekre házasodtak. Dinnyés Sándor rövid ideig Csongrád megyébe is szerződött, de életének nagy részét Hevesen töltötte. Utolsó éveiben is híresen szép palántákat nevelt. 1981-ben hunyt el. Dinnyészeti tudása családjában öröklődött, unokájának jó érzéke van termeléséhez.

"Dinnyés" Bálint Sándor felesége és gyermekei, háttérben a melegágy üvegrámája látszik 

Bővebben a hevesi dinnyetermelésről:
Gy. Gömöri Ilona: A hevesi dinnye. In: Tanulmányok Hevesről (szerk. Petercsák Tivadar és Szabó J. József) Heves, 2001. 409-425. p. https://www.academia.edu/37740218/A_hevesi_dinnye

Írásom megjelent a Hevesi Hírportál oldalán 2019. augusztus 10-én. https://hevesihirportal.hu/2019/08/10/dinnyes-balint-sandor-heves-legismertebb-dinnyeszakertoje/

Ma alig ismerünk néhány dinnyefajtát név szerint. Nehéz elképzelni, hogy kb. 150 évvel ezelőtt több mint 270 sárgadinnyefélét különböztettek meg a Dinnyész-egylet elszánt kísérletezői. A dinnyék között származásukat tekintve voltak keleti-perzsa, francia, portugál eredetűek, nagyságukat tekintve némelyik alig nagyobb az uborkánál, ízükre nézve pedig több faj kifejezetten savanyú ízű, melyet mézzel fogyasztottak vagy befőztek.
A nagy fajtaválaszték közül négy alapvető típust választottam ki a korabeli dinnyészeti szaklapokból, hogy megismerjük jellemzőiket.
            1. Cantalup                 2. Keleti                    3. Muskotály      4. Savanyú chitó

 A Cantalup dinnyék héja "bibircsós",  mély gerezdes, vastag és "reczés". Illata erős, éréskor a színét változtathatja. Húsa vastag, sárga, ropogós, édes. Túlérve megtaplósodik és kásásodik. 

 Perzsa vagy keleti dinnyék. Ritkán fejlődnek nagyra. Általában nem gerezdesek. Héjuk vékony, sima. Illatuk csekély. Húsuk vastag, kicsi magüreggel. Színe élénk sárga vagy hamvas-zöld, éréskor megfakul. 

 Muskotály. (Moscatello) Nagysága alig nagyobb egy uborkánál. Bő termésű, egy fészekben 10-15 db is megterem. Húsa sötétzöld, "csupa lé és zamat", rendkívül édes.  Befőzésre nagyon alkalmas. Az 1873-as világkiállításon nagy sikere volt. 

 Savanyú chitó. A savanyú dinnyék "középen állanak az ugorka és a dinnye között". "Legtöbbnyire csak eczetbe rakva, vagy pedig czukorba főzve élvezhetők".  Ezek a kicsi dinnyék hosszúkásak, héjuk vékony és "erősen illatoz". Húsuk fehér, savanykás, zamatnélküli. 

Nemcsak a nemesítők kísérleteztek, de a háziasszonyok is, hogyan lehetne az ízletes gyümölcsöt télire tartósítani. Következzen két recept, melyet érdemes kipróbálni, bár közben arra is gondolni kell, hogy a mai dinnyék tulajdonságai már nem olyanok, mint másfél évszázaddal ezelőtt.
Mindenesetre a receptek olvasása is élményt ad. A választékos szóhasználatnak köszönhetően szinte érezhetővé válnak az ízek-zamatok. Közben pedig csodálhatjuk, mennyi idő és gondosság kellett a befőttek elkészítéséhez.

Századokkal ezelőtt a dinnye nemcsak csemegének, hanem sokszor életszükségletnek számított. A rekkenő hőségben a pusztai ember szívesebben fogyasztotta, mint az alföldi kutak poshadt vizét. Tisztában voltak gyógyhatásaival is. Veszelszki Antal orvos-botanikus 1798-ban kiadott „füves könyvében” pontosan leírta, kinek ajánlja a dinnyét és kinek nem.

A dinnye „tisztítja a fejet”, ezért javasolt szédülésre. Ha valaki ájul, az orrához kell tartani, „eszére jön”. Ajánlja a „göthőseknek” vagyis a köhögő beteges embereknek, a „hektikusoknak” vagyis a tüdőbajosaknak, zaklatott idegrendszerűeknek. „Fövényre”  nemcsak a dinnye leve hasznos, de a magja is. Vízben meg kell törni a magot és azt inni vesehomok ellen.
Szívesen ették a dinnyét „forrázó hideg”, vagyis lázas betegség esetén. A hasmenéssel járó járványos időszakban az orvos szerint hatásosabb, mint a „limonádé-víz”.
Nem ajánlott dinnyét fogyasztani a „vízi-kórságra”, mai szóval ödémára hajlamos személyeknek, mert a „torkokra forr” (nem, ill. nem jól fogadja be a szervezetük).

A görögdinnye levét „szappan” készítéséhez is felhasználták. Összegyúrták búzaliszttel, az így készült dinnye-”pogátsával” mosakodtak.
Az egészséges termésekből néhány darabot eltettek, hogy télen is legyen különleges csemege. Törekbe és pelyvába helyezve Szent Pál napjáig, január 25-ig is eltarthatták.

Veszelszki Antal tanácsai óta több, mint kétszáz év telt el.
A dinnye sokat változott, új fajtákat nemesítettek, de a kedvelt gyümölcs jótékony hatásai ma is változatlanok.

Magyarországon szinte mindenhol megterem a dinnye, de íze csak ott igazán jó, ahol a legkedvezőbb feltételeket találja. A dinnyészek régen is tudták, a sikerhez három feltétel együttes fennállása szükséges: „az idő, a lég és a föld”!

A hevesi dinnye egyediségét és utánozhatatlan zamatát az adta, hogy erdőirtások helyén termelték. A meleg, könnyen felmelegedő, homokos talajféleséget „heves talajnak” is nevezik. (lásd Pallas Lexikon).
A másik feltétel, a „lég” minősége. A dinnye száraz, napsütötte, fátlan vidéket kíván, hogy a nap jártában minden oldalát süthesse. A „lég” tehát legyen meleg és „gőzzel telt”. Szükség esetén ezt friss szalmás lótrágyával igyekeztek előidézni a dinnyésben.
A harmadik tényező az „idő”. A termelőnek pontosan tudnia kellett, hogy a szabadbani termesztés során mikor készítse el a „fészkeket”, mikor vesse el a magot. (Lehetőleg az év századik napján, április 10. körül.)
Dinnyeföldön. 19. századi ábrázolás (Forrás: Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben)

Milyen történeti adatok utalnak a helyi dinnyetermesztés kezdeteire?
A 16. századra mind a görög-, mind a sárgadinnye termesztése elterjedt Magyarországon. A török hódoltság idején új dinnyefajokat ismertek meg, bővült a fajtaválaszték. Heves vonatkozásában döntő jelentőségű, hogy a törökök Eger elfoglalása (1596) után Hevest katonai őrhellyé tették, központjában palánkvárat építettek. A lakosságot kiűzték a településről. A száműzött lakosok Heves északi és nyugati határában hozzáfogtak az erdők irtásához, hogy termelni tudjanak. Még a későbbi leírások is hatalmas, a Mátráig szinte összefüggő erdőket említenek ezen a területen.
A hódoltság után, az 1700-as évektől egyre több írásos dokumentumban nyomon követhető a hevesi dinnyészkedés múltja. A legnagyobb dinnyeföldek továbbra is az erdei irtásokon, a televényes, homokos területen, főként a Góbis-halom (a forrásokban Golyóbis halom) és Alatka környékén voltak. Azonban az irtásföldek fogytak, egyre nehezebben lehetett hozzájutni. A 19. században a helyi földesurak közbirtokossága közös földjeikből évente adott árendába (bérletbe) az igénylőknek. Télen kivágtak egy bizonyos erdőrészletet, melyet tavasszal felszántattak és „kidoboltattak”. A bérlők nagy összegeket fizettek egy-egy darab irtásföld évi használatáért.

Milyen dinnye termett Heves „heves földjén”?
A „hevesi vérbélű”-nek nevezett dinnye vastag, sötétzöld héjú, vörös húsú, és apró fekete magvú. A 19. század közepén önálló fajtának számított, megkülönböztették más fajtáktól, pl. a „csányi görgő”-től. Az 1864-ben megalakult Magyar Dinnyész Egylet 84 sárgadinnyefajta és 14 görögdinnyefajta termesztését javasolta, köztük a „Hevesi vérbélűt”. Ezeket 273 sárga- és 57 görögdinnyefajta szakszerű összehasonlítási vizsgálata után ajánlották. Szontagh Gusztáv, a kor egyik legszakavatottabb dinnyésze „A szenvedelmes dinnyész” című művében részletesen írt a Hevesben termesztett fajtákról, a hevesiről és csányiról is, megkülönböztetve a két tájfajtát. A szakértők versengtek egymással, ma már megmosolyogtató praktikákkal próbáltak nemesíteni. Sokszor éles hangon bírálták egymást a dinnyészeti lapokban.
„Felszólalás a hevesi görögdinnye ügyében”
1862-ben a Falusi Gazda folyóirat hasábjain azzal támadták a hevesi dinnyét, hogy leginkább szállításra jó a vastag héja miatt, ízben nem kiemelkedő. Petheő Lajos dinnyész hosszú cikkben válaszolt, melynek címe: „Felszólalás a hevesi görögdinnye ügyében”.

Felhívta a bíráló figyelmét arra, hogy a dinnye olyan növény, mely kifejezetten ragaszkodik a helyi környezet sajátosságához, ha idegen földbe kerül a mag, elveszik eredetisége, így nem lehet igazságosan megítélni. Bármennyire próbálják utánozni kedvelt földjét, már az első évben mind nagyságban, mind ízletességében veszít értékéből, második, harmadik évben pedig „tökéletesen elfajzik”. Csak az erdei irtáson, első évben termesztett dinnye az, mely „kitűnősége miatt híres nevét nyeré”. Aki nem tud irtásföldet bérelni, és szántóföldön, „parlagi dinnyét” termeszt, gyengébb minőségre számíthat.
Petheő Lajos eredeti dinnyemagot küldött a bírálónak a szerkesztőség közvetítésével, hogy legalább első évben közel olyan dinnyét termeszthessen, mely megcáfolja a hevesi dinnyéről adott bírálatát.

Milyen nagyságú lehetett az eredeti hevesi dinnye? Súlya legalább 8-10 kg. De minden bizonnyal ennél is súlyosabb volt az a példány, amelyről ezt írja Petheő Lajos:
„Kedvező évben mértem már hevesi görög dinnyét, melynek kerülete derékon nézve, 50 hüvelyket mért”
Az 50 hüvelyk 127 cm-nek felel meg.

Bővebben a hevesi dinnye történetéről:
Gy. Gömöri Ilona: A hevesi dinnye. In: Tanulmányok Hevesről. (Szerkesztette Petercsák Tivadar és Szabó J. József) Heves, 2001. 409-425.

Ha tetszett a cikk, kérlek, csatlakozz a Hevesi históriák blog Facebook-oldalához, ahol további érdekességekről, új kutatási eredményekről olvashatsz!

Gondolatban ma is ott voltam a hevesi Zsidó temetőben lévő Mártírok Csarnokánál, ahol régen hagyományosan minden év június 12-én megemlékeztünk zsidó mártírjainkról.

                          Emléktábla a Mártírok Csarnokában.   Fotó: Gy. Gömöri Ilona 1996 

Emlékeztünk arra, hogy 1944-ben ekkor gyűjtötték a környék zsidóságát (köztük az előzőleg a bagólyuki bányatelepre hurcolt hevesieket is) a kerecsendi téglagyárba, majd gyalogosan a maklári vasútállomásra kísérve adták át a németeknek. A zóna zsidóságát június 16-ig kellett elszállítani Kassán át Auschwitzba. Az 550 hevesi deportált közül 1945. május 5-ig csak 31 személy tért vissza. 

A hitközség két emléktáblán örökítette meg az áldozatok neveit, melyeket először a templomukban, majd a temetőben lévő Mártírok Csarnokában helyeztek  el. 
                       A Mártírok Csarnoka a temetőben.   Fotó: Gy. Gömöri Ilona 1994

A megemlékező szertartáson mindig sokan vettek részt, igyekeztek eljönni a külföldre települt hozzátartozók is. A többség a kis épületen kívül állva hallgatta a meghívott rabbi által vezetett liturgiát, majd felhangzottak a mártírok nevei. Mintegy négyszáz nevet soroltak fel méltósággal, illő tisztelettel. 
A megemlékezések kezdettől, 1946-tól ökomenikusak voltak. A hitközség vezetője minden évben levélben hívta a helyi református és a katolikus egyházközségek tagjait a szertartásra, akik testületileg is képviselték felekezetüket, kinyilvánítva együttérzésüket. 
Ugyan jónéhány éve nem került sor ezen a helyen közös megemlékezésre, de bízom benne,  lesz még szándék, erő és lehetőség, hogy újra itt és együtt méltó módon emlékezzen zsidó, katolikus és református hívő Heves zsidó áldozataira. 

A 2016. április 16-i megemlékezés - 
https://www.breuerpress.com/2016/04/16/emlekezes-a-hevesi-zsidosag-tragediajara-402-nev-a-tablakon/

https://www.youtube.com/watch?v=8jmWEOnrpNc&t=335s

Bővebben:
Gy. Gömöri Ilona: Az egyházak és szerepük a település életében (XIX-XX. század) In.Tanulmányok Hevesről. Szerkesztette Petercsák Tivadar - Szabó J. József. Heves, 2001. 291-331.

1879-ben olyan kozmetikai hirdetés jelent meg a fővárosi és vidéki lapok hasábjain, melyet azután több évtizeden át rendszeresen közöltek, mert nem veszített az iránta tanúsított érdeklődésből. A kitüntetett figyelem nemcsak a reklámozott arcpornak volt köszönhető, hanem a készítményt ajánló, körülrajongott színésznőnek, Soldos-Blaha Lujzának. Az akkor 29 éves primadonna olyan sztárnak számított, aki tömegek számára jelentett követendő mintát.  Ő volt az első magyar  színésznő, akinek neve, arca hosszú időre egy kozmetikai termék védjegyévé vált. 

Blaha Lujza portréja

     A Fővárosi Lapok hirdetése 1879.

Poudre de Serail
Soldos-Blaha Louiza művésznő kedvenc arcpora.

Ezen arcpor vegytanilag tökéletesítve minden ártalmas szerektől mentes és oly kitűnő tulajdonságokat központosít, hogy minden eddig a kül- és belföldön készített porokat sokszorosan felülmúlja ; nagymérvű federeje az arcot az időjárás kellemetlen befolyásától megóvja,az arcnak és a testnek ifjú és természetes színezetet kölcsönöz, úgyhogy a legélesebb szem sem képes a port rajta észrevenni, mely kitűnő hatásaiért Soldos-Blaha Louiza asszonyság következő sorokkal tüntette ki:

Tisztelt Müller J. L-, Vadász Ferenc özv. utóda,
illatszerész urnak Budapesten.

A Poudre de Serail, melyet ön feltalált, valóban kitűnő és nemében páratlan, mert nemcsak az arcon láthatatlan és tartós, de egyszersmind rendes használatnál ártalmatlansága által az arcra oly különös jótékony hatást gyakorol, a minőt még eddig semmiféle arcpornál nem tapasztaltam, mely kiváló tulajdonságáért jövőben mint kedvenc arcporomat kizárólag fogom használni és meg vagyok győződve, hogy felülmúlhatatlan jóságáért általános elismerésnek fog örvendeni tisztelettel Soldos-Blaha Louiza. 

Minden doboz Poudre de Serail a mellékelt bejegyzett védjeggyel van ellátva. 60 kr és 1 fr dobozokban, valódi minőségben csupán a feltalálónál VADÁSZ FERENC Özv. utódánál illatszerész a »Virágkirálynőhöz Budapest, korona-herceg-utca 2. szám kapható.

Blaha Lujza ebben az időben, 1875-től Soldos Sándor hevesi és tenki földesúr felesége volt, ezért szerepel férjezett nevén a hirdetésben. Négy évi házasság után, éppen 1879-ben vált el tőle, a vidéki élet helyett a színpadot választva. 

A kozmetikai sajtóhirdetés feltűnése – mint jelenség – más összefüggésekre is ráirányítja a figyelmünket.  Éppen ez az időszak, az 1870-1880-as évek, amikor a polgári mentalitásban kezdett elterjedni a tisztaság, a test higiéniájának igénye,  mint a polgári élet elengedhetetlen alkotóeleme. Előtérbe került a szépség és az egészség kifejezése, mely megóvható és amelyért érdemes erőfeszítéseket tenni. Így vált a szépség és egészség árucikké, hiszen a reklámok szerint elég megvásárolni a különböző szereket, elérhető az általuk kifejezett életstílus. 
A kor embere számára fontos volt a megbízhatóság. Ezért olyan terméket választott, melyet számára hiteles személy ajánlott, esetleg volt saját védjegye. Feltehetően a sok hamisítás miatt a gyártók saját védjegyet alkottak, melyet beépítettek a köztudatba. 
Blaha Lujza arcporának hitelét kettős védjegy biztosította: a színésznő neve - arca, és a gyártó eredetiségének igazolásaként a grafikusan is megjelenített embléma. 

Milyen lehetett Blaha Lujza arcpora? Alapanyaga rizspor, mely természetes alapanyag, és jól elfedi az arc hibáit. Vegyileg tisztának és ártalmatlannak minősítették. Színe már nem fehér, mint az előző századokban, hanem a természetes színekhez állt közel, egészséges rózsás színt kölcsönözve az arcnak. 
A feltaláló – illatszerész, akihez a színésznő kitüntető sorait intézte, minden bizonnyal kiváló vegyész lehetett, esetleg eredetileg patikus, hiszen ők értettek a kozmetikumok előállításához is. 
Üzlete, a “Virág királynéhoz”, ahol a “valódi minőséget” meg lehetett vásárolni, Budapesten a “koronaherceg utca” 2. sz. alatt állt, mely a mai V. kerületben lévő Petőfi Sándor utcának felel meg. 

A Hét c. újság hirdetése 1897. 13. szám. 2. p. 

A Müller-féle Blaha-arcpor legalább negyven éven át népszerű volt, melyhez idővel krém, tonik és szappan is társult.  A színésznő, aki közben harmadjára is férjhez ment,  mindvégig a készítmények reklámarca maradt.  Egy másik illatszerész 1910-ben (amikor a színésznő hatvan éves)  azzal az ötlettel reklámozta  új arckrémét, hogy kis történeteket kerekítve a szép lányok, asszonyok titkaként mindig a Blaha Lujza krémet nevezte meg. 
De nemcsak a kozmetikai gyártók használták a színésznő nevét termékeik népszerűsítésére. A cukrászdákban torta-recept, a divatszalonokban kalap, kesztyű, legyező készült Blaha Lujza-márkanévvel. 

A színésznőt övező kultusz - melyhez hasonlót alig ismerünk - halála után is tovább élt, híres arcporát még sokáig forgalmazták elhunyta után is. 

Bővebben Kiss Csilla színháztörténész Blaha Lujzával kapcsolatos kutatásairól:
https://felvidek.ma/2018/04/blaha-lujza-a-nemzet-csaloganya/
http://www.habsburg.org.hu/cikk/arck%C3%A9pek-az-osztr%C3%A1k-magyar-monarchi%C3%A1b%C3%B3l-blaha-lujza-%E2%80%93-a-nemzet-csalog%C3%A1nya

Öröm látni, ha valamelyik kapuban színes májusfa papírszalagjait lengeti a szél. Elárulja, hogy a lánynak, aki kapta, komoly udvarlója van. De ennél többet is jelképez…

Nem gondolunk rá, mert annyira mélyen, a hagyományainkban van évszázadok óta.
Hiszen a május elseje mindig is örömünnep volt, a tavaszi zsendülés, az ébredező szerelem jelképe.
A zöldágnak, a májusfának alapvetően jelölő, bőségkívánó, „termékenységvarázsló” funkciója volt, mely idővel kibővült, változott, és folyamatosan alakul napjainkban is.

A pogány szokásokat az egyház úgy igyekezett „átkeresztelni”, hogy Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok névünnepeit tette erre a napra, legendákat teremtve a zöldágak – a májusfa – eredetére. A szokásmagyarázat szerint – melyet 1867-ből Réső Ensel Sándortól ismerünk – Szent Fülöp és Jakab apostoloknak térítő útjukon egy Valburga nevű szűz lett útitársuk. A pogányok tisztátalan személynek nyilvánították. A lány, hogy elűzze a gúnyolódókat, elővette vándorbotját, letűzte a földbe, elé térdelt, imádkozott, s erre alig múlt el egy-két óra, a pogányok szeme láttára a leszúrt bot kizöldült.

Egy másik legenda szerint a zöldág Fülöp apostol életét védte meg. Ugyanis a hitetlenek zöldággal jelölték meg házát, hogy hajnalban rátámadjanak és megöljék. Reggelre azonban Isten angyala a város minden házára hasonló zöldágat tűzött ki.

Nem véletlen, hogy házépítéskor gyakran ma is az elkészült szintre zöld ágat tűznek ki, bajelhárító célzattal.

 A májusfák típusai tájanként változtak. Míg Nyugat-Magyarországon letisztított kérgű, tetején lombos zöld ág, az Alföldön egészben felhasznált fiatal fa vált jellemzővé.

 Hogyan történt Hevesen a májfaállítás?

A május elsejét megelőző éjszakán az a fiatal legény, aki már udvarolt, barátaival májfának való erős és sudár fiatal fát „szerzett”. Ezt igyekeztek „titokban” vinni kedvesük háza elé. Ha ugyanannak a lánynak más is akart fát vinni, de látta, hogy elkésett, mert már van fa a ház előtt, a sajátját bedobta a kapu tetején az udvarba. Azonban előfordult, hogy a rivális udvarló a másikét kidöntötte, ezért az elszántabb legények inkább őrizték a fát. Az 1950-es években a hatóságok már büntették a fák kivágását.

Az 1940-es évekig sokszor egy rúdra kötözött gyümölcsfagally jelentette a májfát, majd később magas, 2-4 méteres fiatal leveles ágat vágtak nyárfából vagy jegenyéből. Ezt a legények „kipántlikázták”, szalagokkal, kendővel díszítették, majd a kapuoszlophoz erősítették. Előfordult, hogy a legény üres borosüvegeket is akasztott a fára, mert ezeket a lányok később megtöltötték borral. Amikor elkészültek a fával, a legény bekiáltott a házba: „Jó éjszakát, itt a májfa, Mariska vigyázzon rája!” (Mindig a lány nevét mondták.) A komoly szándékú udvarló ilyenkor cigánybandát is fogadott és szerenádot adott. Ha a lány elfogadta az udvarlást, behívták a legényeket a házba és megvendégelték őket. Míg azok bent mulattak, a többi legény megtréfálta a háziakat. Pl. leszedték a kaput, kiengedték az állatokat, szétszedték a szekeret és az istálló tetején állították össze.

A 20. századtól a májfa mellé virágot is kaptak a lányok. Az első világháború körül cserépbe ültetett orgona- vagy rózsatövet, melyet a lány az ablakban tartott. Az 1930-as évektől megjelent a májfa-kosár. A krepp-papírral bevont kosárba 4-6 db fehér vagy rózsaszín cserepes virágot, többnyire hortenziát tettek Az ablakba helyezett virág éppúgy hírül adta az udvarló komoly szándékát, mint a májusfa. Később más ajándékok is kerültek a virág mellé: ékszer, ruha, édesség. A májfa állítás és a május-kosár küldése napjainkban és élő szokás.

 A májfának egy másik típusa a közös májfa. Ezt a település közepén – lehetőleg kocsma közelében - állították, melyet aztán együtt „táncoltak ki” a fiatalok.

A 19. század végétől Hevesen a nagyobb birtokosoknak is állítottak májfát. A cselédek üres üvegeket kötöztek rá, hogy töltse meg a gazda borral. Feldíszítették szalagokkal és krepp-papírral. A birtokos gazda a legényeket borral, a lányokat pedig cukorral ajándékozta meg. A két világháború közötti időszakban a naphoz nagy közös kirándulások is tartoztak. Pl. a Orsolya-Zárda növendékei a Hercegtagi erdőbe kirándultak.

                                 Kirándulás a Hercegtagi erdőbe 1942

A szocializmus éveiben a május elsejéknek a tavaszi népünnepély jellege dominált. Közösségi májfa készült, bár eredeti funkcióját tekintve kiüresedett tartalommal. A május elsejei felvonulásokon a Háziipari Szövetkezet leányai vitték a magasra tartott kerék formájú májfát, melynek lelógó szalagjait kezükben tartották.

Május elsejei felvonulás Hevesen - 1960-as évek

A rendszerváltás után a szokás újjáéledt, kissé más formában. Hagyományőrző Nap keretében a civil szervezetek együttesen állítanak májfát a Radics Kúria udvarán.

Civil szervezetek májusfát állítanak a Radics Kúria udvarán 2007.

Napjainkra a májfaállítás mágikus szerepe elhomályosult, de szerelmi üzenetként máig fennmaradt. Az ünnep funkciói a társadalmi kapcsolatok ápolása felé bővültek. Tekintsük értéknek, megőrzésre érdemes hagyománynak.

Milyen élmények értek egy kisiskolást, ha Hevesi Józseftől tanulta az első „varázsszót”? Az 1930-as évek világába vezet a következő emlék. A nevezetes kántortanító kiváló pedagógiai érzékkel keltett érdeklődést az elsősökben a tanulás és az iskola iránt. Olyannyira, hogy sok évtizeddel később egyik tanítványa papírra vetette első iskolai napjainak mozzanatait.

„Háromévi óvoda után nagy várakozás előzte meg az iskolába kerülést. Jót, rosszat lehetett hallani előre, hogy milyen szigorú az iskola és a tanítók. Aki nem tanul, bezárják a tanterembe, és tintalevest kap ebédre papírgaluskával. Nádpálca van a kezükben, és aki rendetlen, kaphat egy-két fenekest és körmöst. Esetleg sarokba kell térdepelnie. Jól kell viselkedni, egyenesen ülni, nem beszélgetni, hanem figyelni, akkor minden rendben.

Az első tanítási napon vele együtt (Hevesi József tanítóval) mentem be az osztályterembe, melynek a falai fehérre meszelve, rajta szép nagy ablakok voltak. A másik falon ruhaakasztók sorakoztak, ezekre tettük a kabátokat.
Berendezése két széles padsor, közöttük és két oldalt keskeny út a közlekedésre. Elöl a katedra, rajta az asztal és szék, a falon nagy fekete tábla, párkányán kréta és szivacs. A fogasok felett három nagyméretű festmény volt felrögzítve. Az első képet kezdte magyarázni. Magyarország, a Kárpát-medence hegy és vízrajzi térképe. Nádpálcájával mutatta a hegyeket, majd a folyókat (Duna, Tisza, Dráva, Száva), az Alföldet és a Kisalföldet. A második kép az egri vár ostromát mutatja, amikor a túlerőben levő török janicsárok ostromolják a várat. Létrákon másznak fel a falakra, amelyeket órákon át ágyútűz alá vettek. Dobó és vitézei halált megvető bátorsággal védik a várat, jelzésül fekete koporsót tűztek a bástyára és visszaverik a félholdas sereget. Az egri nők pedig forró vizet, szurkot zúdítanak a kopasz lófarkas törökökre…A harmadik kép ködös hajnali tájon mutatja, amikor a mohácsi vész idején II. Lajos királyunk holttestét emelik ki a Csele patak vizéből, megmaradt hűséges alattvalói.
Minden kép után szünetet tartott, lehetett játszani az iskolaudvaron, elfogyasztani a tízórait, stb. Délre befejeződött a tanítás. Nádpálcáját csak arra használta, hogy mutassa vele a képeken látható dolgokat, egyébként az asztalon hagyta. Mehettünk haza. Otthon agyondicsértem az iskolát, s alig bírtam kivárni a másnapot.

 A második nap reggelén kijelentette, hogy ő varázsló. Nem hittük el neki. Erre kihívott a katedrához két fiút. Engem a nagyboltba küldött, hogy hozzak egy kiló kockacukrot, adott rá pénzt. A másik fiút egy literes kancsóval kiküldte artézi vízért. Közel volt a kút, állandóan folyt belőle a tiszta meleg víz. Hozott egy liternyit. Mindketten letettük az asztalra.
Ekkor elővett egy 3 dl-es poharat, csaknem tele töltötte vízzel, és beledobott egy kockacukrot. Megkavargatta a nádpálcájával, felemelte az egészet, varázsszavakat mormolt s a cukor eltűnt. Ámulva néztük.
Újra megismételte az egészet, -… kavarás, varázsszó és ez is eltűnt. Szinte hihetetlen. Bárki meg tudja csinálni, mondta. Kihívta az első padból Lacit, mindent végigcsinált és neki is sikerült. Jutalomként meg is kóstolhatta. Nagyon finom, édes, ez volt a véleménye.
Újabb tanuló, újabb cukor és mindegyiknek sikerült. A leghátsó sorokból kitört az elégedetlenség. Mindig csak az első padsorokból választ. Így ők lemaradnak a keverésről és a kóstolásról.
Erre kihívta azt a tanulót, aki a legjobban tiltakozott, akinek az arca is kipirult mérgében. Kezébe adta a poharat, a cukrot, majd a pálcát is, csinálja meg! Hanem hiába kavargatta, a cukor ottmaradt a pohár alján a vízben.
Mondjad a varázsszót is – figyelmeztette a kántor úr.
Ámde azt nem tudta. Helyére küldte a fiút, azután kiállt a katedra szélére és mosolyogva mondta:
Most elárulom a varázsszót: „Csendben ülni és mindent nagyon jól meg kell figyelni!”
A vízből és cukorból telítetlen oldat keletkezik, amelyből újabb cukor hozzáadásával telített oldat lesz. Ebben már nem oldódik újabb cukor. Ennyi a magyarázat. A kavarás csak addig segít, amíg az oldat telítetlen. Ha már telített, akkor nem ér semmit, de a varázsszót érdemes megtanulni, hátha segít valamiben.
Úgy gondoltam, az elemi iskola elsőseinek ilyet előadni csúcsteljesítmény. Egy napra elég is volt. A maradékot kevertük. Kiittuk. Délután otthon is bemutattam bűvész tudományomat."

                                          Az iskola, ahol Hevesi József tanított 

A tanítvány, Fülöp Lajos 1931-ben Hevesen született. Orvosnak tanult, Egerben négy évtizedig sebész főorvosként dolgozott. Nyugdíjazása után „Szilánkok” címmel foglalta kötetbe életének emlékezetes, különleges eseteit: „Az emlékeimet, mint nagyobb farönköket fejszével hasogattam szét, majd apró szilánkokká aprítottam. Gyorsan lángra lobbantak és a fényüknél látható lett a görcsökkel teli törzs egy része is. Szilánkokból raktam meg az emlékezet tüzét, és a Kedves Olvasó figyelmébe ajánlom – melegedjék mellette.”

 Dr. Fülöp Lajos: Szilánkok. Önéletírás. Szerkesztette: Ficzere György. Eger, é.n.