Hogyan választottak nyári pihenőhelyet a tehetős dél-hevesi nemesi családok tagjai százhúsz-száznegyven évvel ezelőtt?
Ha nem a tengerpart volt úticéljuk, akkor igyekeztek egy hegyi gyógyfürdőt felkeresni, így a pihenést össze tudták kötni a gyógyulással. Sokszor egyenesen az orvos javasolta a betegségnek megfelelő egyik vagy másik gyógyhelyet. Mivel akkoriban az orvostudomány több betegséggel szemben szinte tehetetlen volt, vagy nehezen ismerte fel a kórképet, így gyakran folyamodtak ahhoz, hogy a pácienst a megfelelőnek ítélt fürdőhelyre küldték. A választásban fontos szempont volt, - főleg a sík vidékeken lakók számára - hogy a környezet a nyári meleg ellen is enyhet nyújtson. Emellett ösztönző tényezőnek számított a modernebb, polgárosultabb életforma követése, a fürdőzés divatja is. 

A megfelelő fürdőhelyet keresve nem kellett túlságosan messzire utazni. Ásványi anyagokban gazdag, gyógyító forrásvizek az egész Kárpát-medence szinte minden tájegységén előtörnek.  Erre alapozva a kiegyezés után óriási iramban létesültek fürdőhelyek, melyet segített az ipar és technika fejlődése, a gazdasági fellendülés.  Így az 1880-as évekre több száz színvonalas fürdőhely közül lehetett választani a Monarchia területén. Ez az időszak a hazai fürdőtörténet aranykorának tekinthető.  Egyes helyeket a természet csodájaként hirdettek és reklámoztak, a hihetetlen gyógyulások történetei szájról-szájra jártak. 

Dél-Heves nemes családai között az egyik legnépszerűbb fürdőhelynek számított Koritnyica. Minden bizonnyal leginkább a gyomorbajban szenvedők választották, akik elsősorban gyógyulni szerettek volna. 
Itt kezeltette magát a tenki földbirtokos, Pazonyi Elek Dezső első felesége, Runyai Soldos Klára. Gyászjelentéséből tudjuk, hogy 35 éves korában, 1883. június 23-án Koritnyicán hunyt el. Tenken a családi sírboltban helyezték végző nyugalomra.

Szintén Koritnyicán gyógyult Makay Félixné szül. Levrencsik Mária hevesvezekényi földbirtokos, aki szintén ezen a fürdőhelyen halt meg 1902. július 13-án, 62 éves korában.

Milyen volt  a koritnyicai fürdő fénykorában, a 19. század végén? 
Koritnyica Rózsahegytől 15 km-re délre található, Oszada (Liptovska Osada) település része. Ha valaki vonattal érkezett ide – a kassa-oderbergi vasútvonalon – akkor Rózsahegynél kellett leszállnia. Innen keskeny nyomtávú vasúttal is el tudott jutni Koritnyicára.  
A helyi forrás vizét a magyar nemesek már a 17. században szívesen fogyasztották. Az 1780-as években hivatalos úton is elkezdték a források gyógyerejének szakmai kutatását. A Monarchiában a legjobb ásványvízzé minősítették, mely az 1873-as bécsi világkiállításon díjat nyert. A századfordulón az egyetlen európai ásványvízként ismerték Amerikában a koritnyicai vizet. Palackozása már a 19. században megkezdődött, így kapható volt egész Nyugat-Szlovákiában, Bécsben és Pesten is. Miben rejlett gyógyító ereje és egyedisége? 
A koritnyicai vizek vasas savanyúvizek, nagy mennyiségben fordul elő bennük a vasbikarbonát és a keserűsó. Legnagyobb sikerrel gyomor- és bélbajok, máj- és lépdaganatok, epekövek, sárgaság s aranyeres bántalmak ellen használták. 
Különegességét adta az is, hogy egész Szlovákiában itt található a leghidegebb, 5,4 Celsius fokos természetes ásványvíz. 

A fürdőtelep a 19. században keletkezett. Gyönyörű fenyves erdők között állt, a Prasiva hegység tövében, 847 méter magasságban. Az itt előtörő sok ásványos forrás közül leginkább a Béla-, Zsófia-, Ferenc József- és Ilka-források voltak használatban. Koritnyica fogadóiban és nyaralóiban közel négyszáz szoba állt a fürdővendégek rendelkezésére. A fürdőházban 30 kabin és egy nagy tükörfürdő is volt. Ezen kívül lápfürdőt és hidegvízgyógyintézetet is létesítettek. Tehát a gyógyvizet egyaránt használták ivásra és fürdőzésre is. A gyógyítás sikerét a levegő jótékony hatása is segítette.

Többször megfordult Koritnyicán Vajda János költő is, aki élete utolsó két évtizedében (1880-1890-es években) kínzó gyomorbaját kezeltette itt. A “Magyar fürdők” című írásában részletesen ismertette a fürdőhelyet, képet adva a korabeli ellátásról és az ottani társas életről is.

Koritnyica napjainkban
Az egykor híres, nevezetes fürdőhelyen megállt az idő  1989 körül. Az 1939 óta állami fenntartásban működő fürdőintézményt Vladimir Meciar kormánya alatt privatizálták. Miután az intézmény leromlott és csődbe jutott, 2003-ban végleg bezárt.  Tíz év múlva egy francia üzletember vásárolta meg a környék egy részét és az ásványvíz-töltőállomást. A palackozó üzem jelenlegi tulajdonosa az AMOS-SERVICES cég. Kirándulóhelyet, kerékpárutat, játszóteret  alakítottak ki a területen, ahol öt természetes forrásnál tölthetik meg palackjaikat a látogatók.  A helyiek és a közelben élők rendszeresen érkeznek kannáikkal a vízért, így nem ritka a sorbanállás sem. Az egykor előkelő épületek nagy része üresen áll, romos.  
A  híres gyógyvíz tehát ma is ott van, újra hasznosítható lenne fürdőzésre is.  Talán remélhető, hogy egyszer olyan befektető érkezik, aki méltóképpen újjáépíti Koritnyicát, hogy visszatérhessen ide a korabeli fürdőélet, sokak számára a gyógyulás lehetősége.
  A fürdő épülete 2012-ben.
    A palackozott koritnyicai víz.  forrás: http://www.korytnica.eu/html/o_nas.html

Szöveg: Gy. Gömöri Ilona 2022.

Nem mindennapi madár megjelenése keltette fel a dél-hevesi emberek figyelmét 1902 novemberében. Erk határában egy helyi lakos, Göncő Károly egy jól kifejlett barátkeselyűt ejtett zsákmányul. Testén látszott, hogy korábban 19 sörétet (“serétet”) kapott, de “teljesen kiheverte baját, s most már teljes szépségében pompázik”. A rendkívüli eseményről hírt adott a Heves és Vidéke hetilap, mely a megtekintésére is felhívta az olvasók figyelmét: “Tekintettel a fejedelmi madár ritka voltára (mert évente csak egyet tojik) ajánljuk a megtekintésre, annyival is inkább, amennyiben őseink által tisztelt Turul madarat ritka ember láthat az alföldi rónán."

Barátkeselyű. Felv. Juan Lacruz. Creative Commons. Qubit, 2021.04.28. 

Miért különleges madár a barátkeselyű?
Mérete hatalmas. Testhossza 100-110 cm, szárnyfesztávolsága 250-300 cm, tömege pedig 7,5-12,5 kg. Feje csupasz, tollazata sötétbarna. Ritkán zsákmányol kisebb emlősöket, igazi dögevő. Fejét repülés közben behúzza, kézevezőit szétterpesztve tartja, ezzel segítve az emelkedést. Fán költ, fészke két méter magas és egy méter széles is lehet. A keselyűpárok felváltva, 55 napig ülnek az egyetlen tojáson, melyből a fióka május elején kel ki. Fokozottan védett madár, az Európában ismert négy őshonos keselyűfaj egyike. Magyarországról régen kipusztult az illegális mérgezések, lelövések, valamint a táplálékforrások csökkenése miatt. 1932 után egyetlen alkalommal, 2008-ban figyeltek meg egy barátkeselyűt. 2021-ben a hazai szakemberek egy Bulgáriából érkező jeladós példány feltűnését követték nyomon Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ám  néhány nap alatt nyoma veszett.

Miért nevezik turulmadárnak?
A mondai turul az élővilágban nagy testű sólyommal, kerecsensólyommal vagy keselyűvel azonosítható, de teljes bizonyossággal nem dönthető el, melyik madárfélét nevezték turulnak. A millenniumi turulmadarak mintájául leggyakrabban az a fakókeselyű szolgált, amelynek preparált példányát a budapesti Természettudományi Múzeumban szemlélhetjük meg kiterjesztett szárnnyal, az emlékműveken látható pózban.

Erk mai  "turulmadarai"
A százhúsz évvel ezelőtti különleges madár további sorsáról és a “turul-észlelés” fejleményeiről nem tudni. Csupán érdekességként – nem összefüggést feltételezve - említem meg, hogy az 1990-es évek elején két vonatkozásban is megjelenik a turulmadár alakja, szimbóluma a község életében. Ekkoriban készült új címere a településnek, amelyben új elemként egy kiterjesztett szárnyú turulmadár is helyet kapott. 1992-ben állítottak emléket a második világháború helyi hősi halottainak. Az emlékmű – mely Györfi Sándor szobrászművész alkotása – szerves részét alkotja a fejét lehorgasztó, 120 cm magasságú turulmadár.
                                                                       Erk mai címere

                                               Erk. II. világháborús emlékmű turulmadara 

Így kötődik Erk községhez a turulmadár, valódi észlelésként valamint védelmező erejű szimbólumként.

Forrás:
- Turul. Heves és Vidéke hetilap 1902. november 23.
- Magyarországon lőhettek le egy fokozottan védett nehéz életű keselyűt. Qubit, 2021. április 28.

Fotók:
- Creative commons Juan Lacruz  https://qubit.hu/2021/04/28/magyarorszagon-lohettek-le-egy-fokozottan-vedett-nehez-eletu-keselyut
- www.erk.hu

Szerző: Gy. Gömöri Ilona 2022.07.21. 

 A földből élő ember számára minden munka között legelső volt az aratás, hiszen az évi kenyérnekvaló függött tőle. A gondos gazda jó érzésssel szemlélte a dús kalásszal bíztató gabonatábláját. Akkor volt megelégedett, ha már a "hombárba"  került a jó termés.
Péter-Pál napja táján, amikor beértek a kalászok, örömmel és bizakodással fogtak a nagy munkához, melyet számtalan rítussal kísértek. 
A téma kutatása során a dél-hevesi térséghez tartozó 17 településen folytattam adatgyűjtést, melynek során visszaemlékezések és fotók, írásosos történeti dokumentumok és néprajzi tárgyak adtak támpontokat a feldolgozáshoz. 
Péter-Pál napjához kapcsolódva most az aratás megkezdésének szokásait foglalom össze.
"A hevesi fekete homok valósággal Kánaánja hazánknak. Jó időjárás után dönti az acélos tiszai búzát."- írja 1909-ben a Heves vármegyei monográfia. Dél-Heves településein a századforduló éveiben még az országos átlagnál is nagyobb volt a búza vetésterülete. 

    A búza érettségének vizsgálata. Balogh Sándor, Heves, 1950-es évek. Fotó: Balogh Sándor tulajdona

Az aratást Péter-Pál napjára általában már megkezdték. Úgy emlegették: „Péter-Pálkor megszakad a búza töve, onnantól éjjel-nappal érik”. A búza érettsége határozta meg a kezdés időpontját. A rozsbúza, bükköny hamarabb érett, így korábban learathatták. Ha látták, hogy sárgulnak, szőkülnek a kalászok, indulhatott a készülődés. Uradalmakban az ispán, családi gazdaságokban a gazda szakított kalászt, majd kidörgölte, szájába vette és a fogával megroppantotta a búzaszemet. Az éréstől függően kijelentette: „ na, gyerekek, a jövő héten lehet aratni.” Mások úgy emlegetik: „akkor érett a búza, ha már nem tejes, hanem jó kemény”. „Ha a kalász sárga volt, és kipergett a magja, igyekeztünk aratni, mert a szeles, esős idő összeverte a kalászt, aztán már nem lehetett jól aratni.” (Átány)

Hevesen – mivel közel volt a június 24-i templombúcsú ideje – ehhez is mérték idejét: „hevesi búcsú után egy héttel már álltak a keresztek”.
      A búza érettségének vizsgálata a tarnaszentmiklósi határban. 1950-es évek. Fotó: Balogh Sándor

Az aratás kezdéséhez nem kapcsolódott közvetlenül templomi áldás, de a munkakezdést megelőző vasárnap a templomokban a papok áldást kértek a munkásokra. (Boconád). A summások vasárnap az uradalom kápolnájába mentek misére.
A búzaföldre való kivonulásnak meghatározott rendje volt. Gyalogosan indultak a napi munkára a maguknak arató szegény családok. Elől ment a gazda, aki a vállán vitte a kaszát. Felesége vitte a gereblyét és batyuban ennivalót és ruhát. Ha több aratópár vonult, akkor a kaszák élének egy irányba kellett néznie.
Leginkább hétfői napon szerették kezdeni a munkát. Pénteken sohasem fogtak hozzá, azonban ha a körülmények megkívánták, vasárnap is elkezdhették. Hajnalban vagy a kora reggeli órákban fogtak az aratáshoz. „Míg arattunk, az égbolton is arattak a kaszások, melyeket a hajnali szürkületben jól láttunk. (Átány) (Kaszások: az Orion csillagöv három fényes csillaga, a Kaszáscsillag)
A közvetlen munkakezdés egyszerű rítusait meghatározta a vallási hovatartozás. Katolikus településeken előfordult, hogy a papot is kivitték kocsival a búzaföldre, hogy megszentelje azt.

Az első vágást az aratóbanda vezetője vagy a gazda tette. Többen keresztet vetettek nemcsak a szokásos módon magukra, hanem a búzaföld felé is, és,„Istenem, segíts meg bennünket”, „Isten segítségével kezdjük meg a munkát!” „Kezdjük a munkát Jézus nevében!” - fohásszal kezdték a munkát. A fohász a református falvakban sem maradt el, legalább rövid „Uram, Jézus, segíts”-et mondtak. A férfiak megemelték a kalapjukat (Átány).
Általánosan ismert szokás Dél-Hevesben, hogy a munka megkezdésekor a férfiak a kalapjuk mellé egy-két szál búzakalászt tűztek, amit nem vettek le az aratás végéig.
Az első levágott kévét nem kezelték külön a többitől. Családi gazdaságokban vittek haza egy csokorravaló búzát, melyet az eresz alá tett a gazda.
Az uradalmakban előfordult, hogy az először arató fiatalt „felkeresztelték”. „Keresztapja”, a bandagazda tréfásan „megverte”, és azt mondta: „Jó munkás legyél!” Ha tehették, erre az alkalomra a bandatagoknak „szétöntöttek” egy liter bort. Az új bandatag számíthatott további tréfákra, „szerették ugratni”. (Kömlő – püspöki uradalom) Családi gazdaságokban a rokonság tanította be a fiatalt.

Részesaratók a pélyi határban. 1947. 

A gazda megkötésének szokása szinte csak nagygazdaságokban fordult elő. A megkötés anyai ösztönző mozzanatként értékelhető, mely a bérért dolgozó földművesek szokásaiban jellemző.
Az aratás első napján az ispán vagy intéző kilátogatott az aratókhoz. „Amikor láttuk, hogy feltűnt a hintó, már sodortuk is a kötelet” (Coburg uradalom) Amikor az ispán bement az aratók közé, néhány szóval köszöntette az aratókat, megkérdezte, hogy megy a munka. Egy-két bátrabb marokszedő lány odalépett, a kötéllel átfogta és átkötötte a derekát és a karjait, vagy pedig vállától a derekáig keresztirányban. A marokszedőlány kis köszöntőt mondott: „Olyan legyen a termése, mint a borravaló.”, vagy „Olyan legyen az egészsége, mint az áldomása.” A gazda ezt el is várta, készült rá. Cukrot és aprópénzt adott, vagy csak ígéretet tett a záró mulatságra.
A kömlői püspöki uradalomban szó nélkül tűrte az intéző, hogy megkötik, mert számított rá. Az őt megkötöző lányoknak piros golyós kendőt és cukrot, a bandagazdának bort adott. Előfordult, hogy egy hordó sört is kaptak.
A Coburg – uradalomban történt meg, hogy a marokszedőlány „Egészséggel viselje!” – köszöntésére az ispán először haragudott, de aztán nagy jutalmat, 20 pengőt adott neki.
A Bárczayaknál Átányban az ispán a megkötésért cserébe este borral kínálta a munkásokat.
Hevesen az egyház tulajdonában lévő búzatábla aratásakor Buczkó János plébánost is megkötötték.

Az aratás általában három hétig tartott. A településtől több km-re levő uradalmakból nem jártak haza naponta. Úgy tartották, hogy "az aratónak a tallón a helye". Csak szombat délután mentek haza, vasárnap pedig visszia. Ilyenkor vittek maguknak egy hétre való ennivalót, kenyeret, szalonnát hagymát. 

Tisztelettel emlékezem Balogh Sándorra (Heves, Kolozsvári u.), aki gépészként sok-sok aratást végigdolgozott. Nagy segítséget nyújtott számomra a téma feldolgozásában. 

A tanulmány teljes terjedelmében elérhető: 
Gy. Gömöri Ilona: Az aratás szokásai, az aratóünnepek funkcióváltásai Dél-Hevesben. Agria 46. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2010) Szerk.. Veres Gábor. Eger, 2010. 275-306
.Agria – Az Egri Múzeum Évkönyve – Annales Musei Agriensis

Horvátország nemcsak napjainkban kedvelt úticél. A boldog békeidőkben, több mint száz éve is igen népszerű volt az üdülők körében. Akkoriban nemcsak a tengerpartja vonzotta a pihenni vágyókat, hanem a tengertől távolabbi, hegyek között megbúvó gyógyfürdői is. Mivel a vasútvonalak kiépülésével ezek könnyen elérhetővé váltak mindenki számára, így jelentősen megnőtt a vendégek száma. A századforduló éveire a polgárság tehetősebb rétege már megengedhette magának a nyári pihenőt. Divattá vált az utazás, a nyaralás. A minden igényt kielégítő fürdőhelyek komoly vonzerőt jelentettek azért is, mert a társasági élet, a szórakozás új lehetőségeit kínálták. Az üdülővendég nemcsak pihent, egyben erősíthette társadalmi kapcsolatait is. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén mintegy 800 színvonalas gyógyfürdő várta a vedégeket.  
1902-ben egy hevesi fiatalember a híres horvát fürdőhelyen, Lipikben üdült. Innen írt haza egy levelet, melyben nemcsak a hely hangulatát érzékelteti kiválóan, de rávilágít a magyarok és horvátok közötti kapcsolat jellemzőire is. A húsz éves Mikola Gyula levelét megjelentette a Heves és Vidéke című hetilap is. 
A Mikola család Heves köztiszteletben álló, kiemelkedően művelt családjának számított. Származásukat tekintve nemesek voltak, életmódjukban, igényeikben, munkához való hozzáállásukban polgárként éltek. Az apa, Mikola Károly évtizedeken át a helyi postahivatalt vezette. Hét gyermekük közül az egyik fiú, Árpád 1892-ben Heves címmel kéziratos újságot szerkesztett.  Testvérének, Gyulának is volt tehetsége az újságíráshoz, amint cikkéből is kiderül.

                                                                 Lipik, jódkút. Korabeli képeslap

Lipik település Hevestől 470 km-re, Horvátország Pozsega-Szlavónia megyéjében található, a Pakrác völgyében. 1910-ben mintegy 1200 fő állandó lakosa volt, többsége horvát, de a magyar kisebbség aránya is jelentősnek mondható. 
Vizét már a római korban is kedvelték. A századfordulón pedig Baden-Baden és Karlovy Vary után a Monarchia harmadik legnépszerűbb fürdőhelyének számított. A vasútépítés különösen fellendítette forgalmát. 
A lipiki gyógyvíz 60 Celsius-fokos hőmérséklettel tör fel a forrásokból. Fluorban, nátriumban, kalciumban rendkívül gazdag. Kiválóan alkalmas a mozgásszervi betegségek, az isiász, a lumbágó, a szklerózis multiplex gyógyítására. A fürdőben gyógyiszapot is használtak, az ivókúrához pedig palackozott gyógyvizet. 

                                                                                                                                                                 

A fürdő fényűző főépületét, a Kursalont – mely a város és fürdő szimbólumává vált – Ráth Gusztáv pesti építész tervei szerint építették. Különlegességét az adta, hogy üvegezett épületszárnyai áttetszővé és könnyeddé tették. Az egyik legszebb épület volt az Osztrák-Magyar Monarchia területén. A szalon a fürdővendégek találkozási pontjává vált, ahol esténként élénk társasági élet folyt. A vendégek nemzetiségéhez igazodva a bécsi keringők mellett felhangzott az olasz belkanto, a zágrábi női tamburicazenekar, valamint a pesti cigányhegedűk zenéje is.

Jelenleg Lipik lakossága mintegy 2500 fő. A fürdőkomplexum az 1990-es évek elején a délszláv háborúban majdnem teljesen megsemmisült. Napjainkban működik, de újjáépítése jelenleg is zajlik.

Gy. Gömöri Ilona 

Napjainkra szinte nyomtalanul eltűntek az egykor népes pusztákról – mint pl. Fogacs, Alatka, Vesszős, Szárazbő, Csász, stb. - a régi nemesi családok kúriái. Velük együtt feledésbe merült a múlt egy darabja, azonban maradtak ránk olyan források, melyek képet adnak arról, hogyan éltek itt a nemesi családok, miként igyekeztek értékes közéleti munkát végezni.
A hajdani előkelőségek közé tartozott a fogacsi földbirtokos, Ledniczky István is, aki száz éve, 1922-ben hunyt el.
Hogyan lettek birtokosok a Ledniczkyek Fogacson?
A török idők alatt időről időre néptelenné vált puszta az 1700-as évektől új életre kelt. A fejlődés megindítója Almásy János gróf (királyi táblajegyző, később a vármegye alispánja) volt, aki 1700-ban lett birtokosa Fogacsnak. Majorságot épített, melynek központját Fogacson hozta létre, így a puszta fokozatosan benépesült.

A birtokot a 19. század első felében a Ledniczky család vásárolta meg. A család trencséni eredetű, származásukra nemesi előnevük - “Kisledniczi” (ma Malé Lednice) – is utal.
Az 1800-as évek végén készült összeírás szerint fogacsi birtokuk összterülete 961 magyar hold volt. Ebből kert 14, kaszáló 160, legelő 160 hold, a többi szántó. Jelentős volt a dohánytermelésük (65 kat.hold), mely munkára dohányos kertészeket telepítettek be a szomszédos településekről, ezzel is növelve a fogacsi lakosok számát. A birtok állatállománya: 160 db marha (ebből igás 12 db, tehén 4 db, a többi gulyabeli), és 12 db félvér ló. Sok napszámost foglalkoztatott a fogacsiakon kívül is a környező községekből.

Ledniczkyék kúriájukat Fogacs nyugati részén építették fel 1870-ben. Mára megsemmisült, nem maradt fenn róla ábrázolás.
A családnak kiemelkedő, közéletiséget vállaló tagja volt Ledniczky István, aki 1845-ben született. 29 éves korában megnősült, a jászárokszállási Csikós Annát vette feleségül (Csikós Balázs és Móczár Franciska lányát), aki 12 évvel volt fiatalabb tőle. Kilenc gyermekük született. 1875-ben Gabriella, majd sorban Jenő, Margit, István, Anna, János, Erzsébet, György és Jolán.
Élénk társasági életet éltek. Szívesen jártak a megyei előkelőségek rendezvényeire, bálokra. Az Eger című korabeli újság sokszor említi Ledniczkyné Annát és lányát, Ellát (Gabriella) a bálozók között.
Ők maguk is szívesen fogadtak vendégeket. 1890-ben újságcikk született arról, hogy a tervezett Sülysáp – Poroszló vasútvonal engedményesét milyen nagy figyelemmel fogadták a környékbeli birtokosok, különösen Ledniczkyék, akik vendégszerető házukban pompás ebédet adtak a küldöttség tiszteletére.
Fényes ünnepeket, nagy névnapokat is tartottak a kúriában. „Anna napját fényesen megtartották a fogacsi pusztán – Ledniczky – Csikós Anna vendégszerető házánál. Táncz, mulatság volt kivilágos kiviradtig.” - írja a Heves című kéziratos újság 1892-ben. Ledniczkyné Csikós Anna 45 éves korában, 1902-ben elhunyt.
Férje élete végéig tevékenyen részt vett Hevesvármegye törvényhatósági bizottságának munkájában és a megye közéletében. 77 évesen, 1922. március 4-én hunyt el fogacsi kúriájukban. Halotti miséjét a kápolnában tartották, majd Fogacson, a családi sírboltba temették el. Kilenc gyermeke, sok unokája, kiterjedt rokonsága gyászolta.

forrás: OSZK Gyászjelentés gyűjtemény

Bővebben:

Gy. Gömöri Ilona: Adatok Pusztafogacs történetéhez. Fogacsi emlékalbum 2009. (szerk: Szuromi Rita) Tarnaméra, 2009.

145 éve áll Hevesen, a mai Vértanú és Mária utcák sarkán lévő lakóház előkertjében egy különleges kegyszobor, a Fájdalmas Anya. Nemcsak maga a szobor és az építmény számít fontos kultúrtörténeti emlékünknek, hanem a hozzá kötődő helyi hagyományok is. Ezek közé tartozik a Jézuskeresés szokása. 

A szobornak az 1940-es évekig fontos szerepe volt a hevesi katolikusok vallásos szokásaiban. Nagyszombat éjjelén a hívek a templomtól indulva körmenettel keresték fel az út menti kereszteket és a Fájdalmas Anya szobrát. A vallásos népszokás neve a “Jézuskeresés”, mely a halott Jézus sírját felkereső asszonyok hagyományát őrzi, résztvevői jelképesen az ő nyomukban járnak. Az imák és énekek során a már “megtalált Jézussal”, a feltámadás örömhírét énekelve érkeztek vissza a templomhoz.

A Jézuskeresés szokása már a szobor állíttatását megelőzően, 1877 előtt is szokásban lehetett Hevesen. A 18. század második felében, Eszterházy Károly püspökségének idején feljegyezték, hogy Hevesen évente öt körmenetet tartottak, melyek közül az egyik Nagyszombat éjjelén történt. 

A Jézuskeresés hagyományát napjainkban többfelé őrzik Magyarországon, húsvétvasárnap hajnalán bejárva a településeket a feltámadás örömhírével.

Fotó: Kiss Katalin 2010.
Szöveg: Gy. Gömöri Ilona 
Forrás: Gy. Gömöri Ilona: Út menti keresztek, kegyszobrok, falifülkék Hevesen és határában. Agria 36. Az Egri Múzeum Évkönyve. 347-383. p.  Eger, 2000.) 

Száz éve az Orsolya rendi iskola tanítójaként érkezett Hevesre Csizmazia Anna, akit a rendben Máter Ildefonzának neveztek. Az elsők között jött 1922-ben, és huszonhat év után, az utolsók között hagyta el a Zárda épületét.
Kutatásaim során gyakran került szóba a neve.  Ilyenkor mindig felcsillant az adatközlők szeme, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel beszéltek róla, nem hagyva el neve elől a „kedves” kifejezést. Olyan apáca és tanító, nevelő „Anya” volt egy személyben, aki életével, munkájával felmérhetetlenül sokat adott környezetének.

Életpályáját levéltári források és tanítványainak visszaemlékezései alapján állítottam össze. Magánéletének jellemzői azonban többnyire homályba vesznek, mivel magáról alig-alig beszélt valakinek, hiszen a szerzetesi élet, a fogadalom nem tette lehetővé az egyén előtérbe helyezését.

A Szent Orsolya Rend 1921-ben kért letelepedési engedélyt Hevesen. A Szmrecsányi érsek által vásárolt Bohács-telken megkezdték az Orsolya Zárda építését. 1922-ben megnyílt a Zárda. Ebben az évben érkezett meg az első négy apáca – köztük Csizmazia Anna – akik a zárdai elemi iskola tanítói lettek. Szinte kezdettől kb. 40 magántanulót is oktattak mely 1933-ban nyilvánossági jogot szerezve polgári leányiskolává alakult. Az Orsolya Zárda volt Heves első bentlakásos intézménye. Az internátusban átlagosan kb. 30 tanuló lakott.

Csizmazia Anna Erdélyben, Nagybányán született 1888-ban. Sokan voltak testvérek. Kisvárdán a Szent Orsolya-rendi Tanítóképző Intézetben tanulta a pedagógiát. Mire befejezte az iskolát, a trianoni döntés következtében lezárták a határt és nem tudott hazamenni. Így került Hevesre. Sokat sírt, mert amíg élt, nem jutott haza szülőföldjére.  Az elemi iskolában 1 – 4. osztályig, de előfordult, hogy a 6. osztályig tanított. Különösen jól tudott az egyszerű parasztlányok nyelvén beszélni. Következetes, jó tanító volt, aki a tanítás mellett különös hangsúlyt helyezett a nevelésre. A lányokat munkára, igényességre, erkölcsös életre, az illemszabályok betartására nevelte.

Heves kitelepítése idején, 1944 novemberében először a Zárda-tanyára ment, majd Tarnaszentmiklósra, ahol nagy örömmel fogadták a Hevesről odamenekült családok, tanítványok. Szót értett az orosz katonákkal is, jól tudott oroszul. Tőlük vagy az erdélyiektől többször kapott sót és élesztőt, ami óriási kincs volt akkor, mert sehol nem lehetett vásárolni.

1945 tavaszán együtt költözött vissza a hevesiekkel a Zárdába, ahol a károk kijavítása után tovább folytatták a tanítást. Az iskolát 1948-ban államosították, a rend tagjainak el kellett hagynia az épületet. Buczkó János plébános 1948. december 15-én a következőket jelentette az egyházmegyei hivatalnak: ezt jelentette az egyházmegyei hivatalnak 1848. december 15-én:

„Alázattal jelentem, hogy a Szt. Orsolya Rend tagjai f. évi november hó 18-án teljesen elhagyták a Hevesi Házat. Nevezetesen kettenként már előbb költöztek, 18-án délelőtt a két utolsó Tag is eltávozott…. Sajnáljuk, hogy az Orsoliták községünkből eltávoztak, mert példás szerzetesi életökkel, szakavatott, dicséretes, tanítói buzgó munkájukkal átnevelték, megnemesítették Heves és környéke leányait, akik mindvégig hálás szeretettel ragaszkodtak egyesekhez és a Rendhez..”

Máter Ildefonza az utolsók között távozott a Zárdából. Nem ment el Hevesről, engedett a marasztalásnak. Először Birtonné nevű ismerősénél lakott, majd miután ő elhunyt, egy másik magányos asszony, Marsi Zsigmondné adott helyet neki a Stranddal szemben, a Kolozsvári utca elején, ahol külön lakrészt alakítottak ki számára. Sok látogatója volt, tanítványai és ismerősei rendszeresen felkeresték, ellátták minden jóval, gyümölccsel, kenyérrel, stb. Ő is szívesen járt látogatóba ismerőseihez. Ilyenkor is, mindig apácaruha volt rajta.
1962-ben hunyt el Hevesen. Temetéséről Tóth Mária tanítónő gondoskodott, aki szintén sűrűn látogatta. Sírja a Felső-temetőben, a kápolna mögött található.

Máter Ildefonza hatvan éve eltávozott, de a sírján elhelyezett virágok ma is kifejezik az iránta érzett tiszteletet és szeretetet, hiszen a tanítványok azt is megjegyezték, hogy csak az élő virágot szerette. 

Éppen száz éve, 1922 - ben foglalta el hevesi hivatalát Deák János főjegyző.
Egyéniségét és tetteit a hevesiek ma is nagy szeretettel őrzik emlékezetükben. Megbecsültsége elsősorban nem is a betöltött hivatalának szólt, hanem nemes szellemiségének és nagylelkű adományainak.
A Szent Orsolya Zárda egyik tanítványa, Varga Gizella közel húsz éve hívta fel a figyelmemet és ismertette meg velem Deák János mecénási tevékenységét.

Deák János hivatalba lépése egybeesett a „Zárda” első iskolai évének indulásával. A Szent Orsolya Rend 1921-ben telepedett le Hevesen, létrehozva a „zárdai” elemi iskolát, később a polgári leányiskolát. Első tanévük 1922-ben kezdődött.
A főjegyző nemcsak hivatalnokként segítette az iskola megnyitását, hanem magánemberként is. Felismerte annak fontosságát, hogy a leányok is tanulhassanak, szűnjön meg körükben az analfabetizmus.
Végrendeletében teljes ingatlanvagyonát (36 kat. hold 640 négyszögöl ingatlan, 2 szobás lakóház, gazdasági épületek) a Szent Orsolya Rendre hagyományozta, melynek jövedelméből árva leánygyermekeket nevelhettek. Ezen kívül ötszáz pengős alapítványt is tett a szegény sorsú iskolás gyermekek részére.

                            Deák János síremléke a Felső - temetőben. Fotó. Gy. Gömöri Ilona 2005.

Deák János síremléke a Felső-temetőben található. Márvány talapzatán háromalakos szobor áll: Szent Angéla az orsolyiták szerzetesi ruhájában és két leánygyermek. A vallásos hagyomány szerint Szent Angéla vetette meg 1535-ben a Szent Orsolya Társaság alapjait, célul tűzve ki, hogy a fiatal leányokat Isten szolgálatára segítse. 

A síremlék kifejezi az Orsolya rendi apácák és a tanulók háláját a főjegyző mecénási, pártoló tevékenységéért:

"SZENT ANGELA HÁLÁS LEÁNYAINAK

BUZGÓ IMÁJA ŐRKÖDIK FÖLÖTTED"

A síremlék felújítását Varga Gizella hevesi lakos kezdeményezésére Heves Város Önkormányzata vállalta.
Emlékezzünk a kilencven éve elhunyt főjegyző példamutató életére sírversének utolsó két sorával:

"ADJ, URAM ÖRÖK JUTALMAT MINDAZOKNAK,

KIK A TE NEVEDBEN VELÜNK JÓT TETTEK. AMEN"

                                                    A síremlék 2020 áprilisában. Fotó: Gy. Gömöri Ilona 

Forrás: Gy. Gömöri Ilona: A leányoktatás mecénása. Arcképcsarnok, életutak. Műhely 1. (Szerkesztette Bencsik József – Kerek László) Heves, 2005. 41.p.

Hét szakma egy helyen! Felépült a Szolgáltatóház 1968.

A hatvanas években a háztartásokban addig nem látott mértékben terjedtek el a műszaki cikkek. Egyre több család engedhette meg magának, hogy mosógépet, porszívót, hűtőgépet, televíziót, magnetofont, lemezjátszós rádiót vásároljon. Javításukhoz helyben elérhető szakemberekre volt szükség. Ezért született meg 1967-ben Heves község vezetőségében a szándék, hogy szolgáltatóházat építtet.

Az épület helyeként az akkor frissen felépült, új Művelődési Otthon melletti telket jelölték ki, mely korábban egyházi területnek számított.
A tervek elkészítésére a budapesti Ybl Miklós Tervező Szövetkezetet kérték fel. A Szövetkezetnek országosan komoly szerepe volt az új típusú ipari-szolgáltató épületek tervezésében.
Az építkezés lebonyolítására a Hevesi Építő Ktsz. kapott megbízást. A munkálatok összesen hárommillió forintba kerültek, melyből egymilliót fordítottak a belső berendezésre és felszerelésre.
A téglalap alakú, raktárakkal és szociális helyiségekkel jól ellátott épületben kaptak helyet az órások, a szabók, a cipészek, a női és férfi fodrászok, a fényképészek, a rádió- és kisgépjavítók, később a kozmetikusok. A hét szakmának otthont adó szolgáltatóházat 1968 nyarán adták át, mely jelentősen megkönnyítette a Hevesen és környékén élők igényeinek ellátását.

Forrás: Heves Megyei Népújság 
Szöveg és kép: Gy. Gömöri Ilona 

Ebben az évben lesz 55 éve, hogy felavatták a Heves Járási Művelődési Otthon új épületét. 
Arra, hogy először Malinovszkij marsallról nevezték el, talán csak azok emlékeznek, akik ott voltak 1967. április elsején az átadó ünepségen.

Másfél évig tartott az építkezés hat és fél millió forintos beruházással, mire 1967 tavaszára elkészült a Hevesi Járás új művelődési háza. Megnyitása minőségi előrelépést jelentett a helyi kultúra számára. Négyszáz fő befogadására volt alkalmas, míg a régi épület csak 270 személyt tudott fogadni. Modern színházterem, mozi, könyvtár várta az érdeklődőket, de az intézménynek saját színjátszó csoportja és népi zenekara is működött. A járás híres volt kórusairól – a 17 községnek 22 énekkara volt – akik gyakran vendégeskedtek az épületben.

                 Képeslap. 

A hivatalos átadó ünnepséget április 4-re, a “Felszabadulás ünnepére” tervezték. Mivel április 4. keddi napra esett, a nagyszabású megnyitót célszerűbb volt szombaton, április elsején megtartani.
Az ünnepségen Sramkó László, a Hevesi Járási Pártbizottság első titkára javasolta, hogy az új művelődési házat nevezzék el Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsallról, a Szovjetunió honvédelmi miniszteréről. Az első titkár szavai szerint Malinovszkijt nemcsak katonai, hanem baráti szálak is fűzték Heveshez, hiszen 1944-45 telén a II. Ukrán Front parancsnokaként a községben volt a főhadiszállása.

A javaslat szomorú aktualitását jelentette, hogy Malinovszkij marsall előző napon, 1967. március 31-én hunyt el. Az ünnepi megnyitó résztvevői a javaslatot egyhangúlag elfogadták és egy perces néma felállással adóztak a marsall emlékének, akinek temetésére külön küldöttség utazott Moszkvába Hevesről.

Meddig viselte az intézmény Malinovszkij nevét? Feltehetően nagyon rövid ideig, hamarosan Móricz Zsigmond Nagyközségi – Járási Művelődési Központ néven szerepel a dokumentumokban.

                 Képeslap. 

Forrás:
Népújság. A Magyar Szocialista Munkáspárt Heves megyei Bizottsága és a megyei tanács lapja. Eger, 1967.